Kakasdomb (Részletek)

 

 

E  L  Ő  S  Z  Ó    -      U  T  Ó  L  A  G

 

 

          Közel húsz éve, hogy ez a könyv még mindig kéziratban mögöttem van. Pontosan ezerkilencszáznyolcvannyolc január tizennegyedike óta. Jóval több, mint tíz éve, hogy utoljára olvastam. Akkor át is dolgoztam. Sokat, nagyon sokat húztam belőle. És most még egyszer végigolvastam, de már nem változtattam rajta semmit. Viszont megerősödött bennem a gyanú, hogy itt nemcsak egy kissé vagy nem is kissé hülye író életének jelentős szakaszait írtam meg, hanem egy igazságos vagy igazságosabb társadalmi forma megvalósításának lehetetlenségét is a huszadik század második felében. Ugyanis túl sokan voltak a tudatos vagy tudattalan ellenzői, ellendrukkerei. Ez a társadalmi forma pedig az agyonemlegetett, az emlegetésben agyonkoptatott,de soha meg nem valósult szocializmus. Ezzel kapcsolatban később két részt is idézek ebből a könyvből.

          Előbb azonban néhány szót a stílusról és a formáról is. Annak, aki majd véletlenül elolvassa ezt a könyvet,azt ajánlom, képzeljen el egy operációt, és az operáció pontos leírását! De nem ám akármilyen operációt! Hanem olyant, ahol egy hülye, de nagyon jó diagnoszta és sebész saját magát operálja meg. Azonban csak a műtőasztalon, a műtét közben jön rá, hogy az emberből a hülyeséget szikével és egyéb szerszámokkal nem lehet kioperálni.

          De legalább megpróbálta.

          Hát ez az író is ezzel próbálkozott itt a maga sajátos eszközeivel. Ráadásul sejtette már a saját felboncolása előtt, hogy a hülyeségével nem tehet mást, csak tudomásul veszi. A másik fele, a felesége hülyeségével együtt.Ezt a kettős hülyeséget ez a buggyant író az ő szegény realitás-érzékének nevezi... És ezt a szegény realitásérzéket folyamatosan szembeállítja a szűkebb és tágabb környezetének realitásérzékével. A sógora, a felnövekvő gyerekei, a saját testvérei, az anyósa, és mindazok realitásérzékével, akivel így vagy úgy kapcsolatba kerül. Történjen az fent a Hegyen, egy falusi iskolában, a különböző kisvárosokban vagy a Kakasdomb kialakulása, megvalósulása közben.

          Itt hívom fel a figyelmet, hogy ez az író az ő szegény realitásérzékét még hányféle jelzővel illeti. Tehát: szánalmas realitásérzék, megnyomorodott realitásérzék, tótágast álló realitásérzék, buzogányos realitásérzék – az irodalom zárt vaskapujával szemben, szegény sete-suta realitásérzék, szegény, gyengén fejlett realitásérzék, stb. És ez mind az ő realitás érzéke.

          Most pedig nézzük, hogyan látta a feleségével együtt a fent már említett két társadalmi formát.

 

                                                             l.

 

          “A fáradságot az Idő úgy rakta le bennünk, mint a kicsit már lassuló folyó az iszapot. De még nem volt veszélyes. Legalábbis még nem akartuk tudomásul venni. Még egyáltalán nem.

          Volt úgy, hogy havonta többször is, de néhány hónapon belül biztos, hogy legalább egyszer – megváltottuk a világot. A világ, mármint a Földön élő Emberiség – valószínüleg meg is sértődött volna, ha nem tesszük ezt. Mi azonban… tettük. Bár tudtuk – a valószínűség számítás szerint – a galaktikánkban még akad néhány bolygó, ahol biztosan élnek értelmes lények, de velük – egyelőre – nem törődtünk.

            Mi a Földre, az Emberiségre koncentráltunk. Marx és Engels után szabadon újra megvizsgáltuk, és próbáltuk meghatározni az államkapitalizmust mint elvileg létrejöhető társadalmi formát. Sőt! Nemcsak elvileg. Az én szegény realitásérzékem szerint negyvenöt után nálunk – és nemcsak nálunk – nem a szocializmus, hanem az államkapitalizmus alakult ki.

- Sztálinnak meg a többieknek, és itt is azoknak, akik a hatalmat gyakorolják, és visszaélnek vele, a legnagyobb bűnük az, hogy kompromittálták és kompromittálják az emberiség feltehetően utolsó álmát, a szocializmust – mondogatta gyakran a feleségem.

          Főleg és mindenek előtt az osztályproblémák izgattak minket. Elsősorban engem. Elsősorban nekem volt ez a mániám. De sohasem akartam, hogy az osztályellentétek feleslegesen és logikátlanul felerősödjenek. És rengeteget bosszankodtam, amikor ez mégis megtörtént. Már negyvenöt után is.

          A szülővárosomban a textilgyárban az új igazgató még nem bánta, sőt elvárta, hogy a munkások úrnak szólítsák. Igazgató úrnak. Mivel még nem dölt el, hogy az élet ebben a kis hazában melyik oldalára fordul.

          Később azonban leváltották, de megmaradhatott a nagy raktárban raktárvezetőnek. A gyárban először ebben a központi raktárban írták ki, hogy: NÁLUNK NINCSENR URAK, CSAK ELVTÁRSAK!

       És ezt ő iratta ki először. Nem a melósnak jutott eszébe.

- Jó napot, igazgató úr!

- Maga nem tud olvasni? – kérdezte.

- De tudok, igazgató úr! 

- Akkor olvassa el, mi van ide kiírva - förmedt rám.

- Az, hogy nálunk nincsenek urak, igazgató úr.

- Nahát! Akkor én magának… elvtárs vagyok! Érti?

          Az osztályellentétek tehát, ha akartuk, ha nem, egyre erősebbek lettek. Valahogy mindig furcsállottam az új divatot is. A micisapkát, a kopott lódenkabátot meg azt, hogy a nyakkendő, a rendesebb öltöny kiment a divatból. Ugyanis a háború előtt a telepen a felnőttek legalább vasárnap igyekeztek kicsípni magukat. Az asszonyok között sokan álmodoztak arról, hogy a gyerekeikből – urat nevelnek. Voltak a gyerekkori pajtásaim között, akik polgári iskolába jártak, és ünneplőre zsinoros Bocskai-ruhát kaptak. Az idősebbek hosszú sötét,vasalt  nadrágot. És most egyszerre micisapka, kopott lódenkabát-, kopott, gyűrött öltönyök meg frásznyavalya!

          Mindig az volt a meggyőződésem – még ma is az - a kitelepítéseket sem a melósok találták ki, hanem azok a kis és egyéb polgárok, akik hirtelen prolibbakká váltak a proliknál. Akik negyvenöt előtt nyíltan, későb pedig – otthon! – beszéltek ajkbiggyesztve a hülye és igénytelen proliról. Közben irigyelték azokat, akik náluk úribb urakként éltek.

          Nem valószínű, hogy a melósnak jutott eszébe a kitelepítettek lakásait elfoglalni, egy-egy gyár, nagyüzem igazgatói székébe beleülni – hat vagy ennél is kevesebb elemivel.

          Az viszont más kérdés, hogy kényelmesebben érezték magukat egy bőrfotelben – ha már beleültek – mint régebben a stokedlin vagy egy olcsó faszéken. És szívesen hitték el másoknak – majd saját maguknak is -, ehhez nekik joguk van, ez itt megilleti őket.

          Így nem csoda, ha sokan közülük a fenekükön keresztül kezdték érzékelni a világot. És érzékelik még ma is. Az ilyeneknek a fejük csak nehezéknek való, hogy jobban belepréselje őket a vezetői székbe, a kényelmes fotelekbe.

          Az én fülemet valahogy egyre gyakrabban sértették az olyan kifejezések, mint .a vezető osztály meg a vezetők és a vezetettek. Noha tudom, hogy ezek a fogalmak a mindennapokban elkerülhetetlenül használatosak, természetesek. És mégis! Van amikor már a fogalmak, a szavak belecsúsznak a pejorativitás pöcegödreibe.

           Lehet, hogy az én fülemet csak azért bántották egyre gyakrabban ezek a kifejezések, mert egyre gyakrabban jutott eszembe az a badarság, hátha nem is a melósok meg a parasztság akarták olyan nagyon azt az uralkodást meg a vezetést?! Hátha csak azt akarták, hogy - rajtuk ne uralkodjanak örökkön örökké. Ne őket vezessék, vezetgessék örökkön örökké!

          A világmegváltást tehát havonta többször, de néhány hónapon belül legalább egyszer megismételtük.

 

 

                                                                    2.

 

 

          Reménykedtünk. Álmodoztunk, hogy mégis csak sikerül, amit mindig is akartunk. Csak kicsit másként. Most már a gyerekeinkkel. És ha mi már nem leszünk, - a gyerekeinknek.

          Együtt!…

          Egymásnak támaszthatjuk a hátunkat. A vállunkat. Egymásnak támaszthatják a hátukat. A vállukat.

          Elképzeltük, hogy az értelmes gyerekeink értelmes baráti kört szerveznek maguknak. Hogy a baráti körök is körénk kerekednek. Körök köré új körök!… Mert nemcsak a butaságnak, a félelemnek vannak meg a táguló körei, hanem az emberi értelemnek is.

          Elképzeltük, hogy majd a Kakasdombon élő kis családból egyre táguló nagy és erős - közösség lesz. Egy olyan nagy család, , olyan közösség, amelynek minden egyes tagja úgy ismeri fel, és úgy szolgálja a közös érdeket, hogy azzal – a saját egyéni érdekeit is szolgálja.

          Elképzeltük, hogy a kis családok, a családtagok szuveneritása ott a Kakasdombon sokkal igazibb lehet, mint ha külön-külön próbálkoznának. És az anyagi eszközöket is sokkal hatásosabban lehet koncentrálni.

          Elképzeltük, ha ez nekünk sikerül, példát, sőt bizonyítékot szolgáltatunk másoknak is.

          És meglódult a fantáziánk. Ha nekünk sikerül, ha a környezetünkben másoknak is sikerül, miért ne sikerülhetne – előbb vagy utóbb – a még nagyobb, a még csak formális közösségeknek is?!. Egy lakónegyednek?! Egy kerületnek?! Egy városnak?! Az országnak?! A társadalomnak?! És még… még tovább!

          Ha nekünk sikerül példát, sőt bizonyítékot szolgáltatnunk  a tolerancia-készség fontosságára. Mert egy ilyen közösségben elkerülhetetlen  a tolerancia gyakorlása. Sőt a leendő utódokban – a leendő utódainkban – elkerülhetetlenül szükséges lesz  majd kialakítani a mások véleményével, akaratával szemben a türelmességet. Egy megnyugtató, ésszerű határig.

          Ha nekünk sikerül, akkor kialakulhat - legalább a mi környezetünkben - egy minőségileg új felelősségtudat. Az új felelősségtudathoz pedig új cselekvési rendszer szükséges. Úgy gondoltuk, ha nem képes minden szellemileg egészséges emberi egyed közösségben, társadalomban, emberiségben gondolkozni, akkor az emberiség a közeljövőben – néhány évtized, évszázad? – elkerülhetetlenül kipusztul. Az utód, a gyermek iránt érzett felelősségtudat mai formái már nem elegendők. Mert nemcsak a közvetlen környezetünkre, a – saját! – utódainkra vonatkozik. Legfeljebb  még - azok utódaira. Minden, ami ezen kívül van, ködös, homályos. Ezen túl már senki sem látja, a maga – cselekvésekben is megnyilvánuló - felelősségének határait. Éppen ezért az utódoknak képessé kell válniuk, hogy a – mi! – múltunkat, szellemi értékeinket beépítsék a saját életükbe. A technikában már senki sem akarja újra felfedezni a gőzgépet, a villamosokat, a telefonokat, stb. Ismerjük – ha ismerjük – természetesen kezeljük - ha természetesen kezeljük – a technikát. De ennél sokkal, sokkal jobban kellene ismerni! – önmagunkat. Ezt a legbonyolultabb biológiai gépet. Hogyan hatnak rá a pszichológiai, természeti, társadalmi, történelmi törvények?! És jobban kellene ismernünk a környezetünkben élő többi legbonyolultabb biológiai gépeket. Akik minden másságuk ellenére annyira hasonlítanak hozzánk. Egyetlen egy sem képes működni egymagában. Legalábbis nem sokáig. Csak együtt. Mindig csak együtt.

          Bizony, meglódult a fantáziánk!… Ha nekünk sikerülne!

          Ha nekünk sikerült volna!…

          A mi szegény kis realitásérzékünkkel azt képzeltük, hogy amit elképzeltünk, azt meg is tudjuk valósítani.”

 

           Végezetül ez a mindenféle realitásérzékkel megáldott, megvert író én vagyok. Vagy akárki. Mi vagyunk a feleségemmel. Vagy akárkik. Ők, akik körülöttünk voltak és vannak… Vagy akárkik. Mindez nem fontos. Főleg a következő vagy az után következő húsz vagy akárhány évben. Itt az élet realitása a fontos. Az élet tényleges, tárgyi, dologi, anyagi jelenségei. A valóban ésszerű, józan, megvalósítható, teljesíthető elképzelések, a mindenféle ok és okozati összefüggésekből adódó célok. És ezek a célok – akár észrevesszük őket, akár nem, akár megvalósíthatónak tartjuk őket, akár tagadjuk őket, de mindig ott vannak a jelenben. Gyakran a jövőben is.

 

 

részlet…

 

         

    Akár tetszik, akár nem, be kell látnom, hogy a feleségem öccsének, a sógoromnak volt igaza. Már ott a hegyen. Hogy amikor igaza volt, akkor igaza volt abban is, hogy az igazához a leghatározottabban ragaszkodott. És akár tetszik, akár nem, be kell látnom azt is, hogy a Kakasdombbal kapcsolatban most ismét igaza van. Mert az, amit mi akartunk a feleségemmel, az úgy, ahogy van, teljességgel lehetetlen.

          Csak az a baj, hogy a feleségem is mást akart és én is mást akartam. Viszont az is igaz, hogy amit a feleségem akart – ha kicsit másként is – de én is akartam és amit én akartam – ha kicsit másként is – de a feleségem is akarta.

          Így aztán a harminchárom éves házasságunk alatt meglehetősen sokat vitatkoztunk. Közben megtettük mindazt amit akartunk. Csak kicsit másként.

 

 

+

 

 

Viszont egy színpadon egyszerre kell, hogy jelen legyen a kint és bent, a fent és lent, a groteszk és az abszurd, a költészet, amely úgy emeli meg a valóságot, mint a szikrázó, forró fény a távol tárgyait, amikor egyszerre kell, hogy jelen legyen a konfliktusokkal terhes társadalmi realitás és könnyed, játékos humor, a sajátságosan egyedi és sokakra érvényes általános, akkor bizony ez a színpad elérhetetlenné válik a drámaíró számára.

         Számomra legalábbis – mindez ideig! – elérhetetlenné vált.

         Ezzel szemben még hatvanötben színpadot kaptam egy olyan darabomra, amely a dramaturgia paneljei szerint készült. És a figurái is éppen hogy csak álltak a lábukon. De olyan gyengén, hogy a kritikusok még arra sem nagyon méltatták, hogy lesöpörjék őket a színpadról.

         A darab rendezőjének később megmutattam a már említett egyfelvonásost és a hatvanhatban készült, egész estét betöltő darabot. Amikor elolvasta, úgy kezdte a beszélgetést, mint az elmeorvos egy olyan személlyel, akinek az elmeállapotával kapcsolatban még kétségei vannak.

         - Hát elolvastam.

         - És?

         - Kicsit zavarban vagyok.

         - Miért?

         - Mert… kissé nehéz ezt így megmondani.

         - Egyik sem tetszik?

         - De. Tetszik.

         - Melyik?

         - Tulajdonképpen mind a kettő.

         - Csak…?

         - Csak előadhatatlanok.

         - Miért?

         - Egy munkás, aki egy olvasó munkás szobornak képzeli magát… ráadásul gipszből!... és a bolondok házában ül egy polgár, aki azt hiszi magáról, hogy ő egy béka… Mégis, hogy gondolod?

         - A béka kétéltű. Kell neki a mocsarak vize és a tiszta napfény is.

         - Úgy van, a béka kétéltű.

         - Azt mondtad, tetszik.

         - Azt.

         - Hát akkor?

         - Különben is, egyfelvonásossal mi nem tudunk mit kezdeni – próbált kitérni.

         - És a másik, a kétrészes?

         - Az is érdekes.

         - Csak az is előadhatatlan?

         - Az is.

         - Miért?

         - Mert a közönség nem tudná, hogy hová tegye.

         - Miért nem?

         - Mert nem értené meg.

         - Ne haragudj, ezt meg én nem értem meg. Miért nem tudná megérteni?

         - Mert még nem értek meg rá a feltételek.

         - Hogy megértse?

         - Hogy megértse.

         - És a színészek?

         - Ők nem tudnák eljátszani.

         - Miért nem?

         - Mert ma még nincsenek meg hozzá az eszközeink. Különösen a mi színházunknál.

         - Máshol megvannak?

         - Talán. De ma még erre sehol nem vállalkoznak.

         - Kérlek, ne vedd szemtelenségnek, ha megint csak azt kérdezem, miért nem?

         - Mert senki sem ismer. Mert nincs neved.

         - Ez igaz.

         - Írjál normális darabokat.

         - Te is tudod, hogy már én is tudom, az a darabom, amit megrendeltél, kissé gyenge volt.

         - Játszottunk már ennél gyengébb darabot is. Fogadj el tőlem egy tanácsot!

         - Mit?

         - Még ne kísérletezz! Előbb szerezz nevet!

         - Írj jobbakat!

         - Ezek jobbak. Mondtad, hogy tetszenek.

         - De előadhatatlanok. Vedd úgy, hogy ez csak egy kitérő volt.

         - És ha már képtelen vagyok rá?

         - Mire?

         - Hogy ezt ne tekintsem kitérőnek, hanem a számomra egyetlen lehetséges útnak? – kérdeztem.

         - Akkor nagyon sajnállak – mondta.

         - Miért?

         - Mert menthetetlen vagy.

         - Ha segítenél, nem lennék.

         - Csak úgy tudok rajtad segíteni, ha visszatérsz a normális útra.

         - Ha visszatérnék, előbb – utóbb rájönnél, hogy nem érdemes rajtam segíteni.

         Erre gyengéden átkarolta a vállam.

         -Hallgass rám! Még egyszer mondom, írjál nekünk való darabot!

Nem tudtam. Képtelen voltam rá. Valószínű azért, mert igazából nem is akartam.

 

 

A következő részlet később