ELKÉPZELÉSEIM


Ennek a tanulmányfélének legszívesebben azt a címet adtam volna, hogy - Elvárásaim. De kit érdekelnek - ha már nem leszek - egy már nem élő drámaíró elvárásai. Pontosabban, ki akar csak megközelítően is megfelelni az én elvárásaimnak? Vagy ha akar mégis, az Időben meddig?! Kinek és meddig lesz fontos, ha én most azt mondom, hogy így valósítsátok meg ezt meg ezt, meg azt meg azt? És egyáltalán lesz-e, megmarad- e valami megvalósítható abból, amit létrehoztam?

Mindegy. Most még vannak. Itt vannak a drámák, a bennük szereplő figurák, akik általam lettek így vagy úgy. Olyanok amilyenek. És hogy miért pont olyanok amilyenek, hát - többek között - éppen ezt akarom elmondani. Mert túl sokáig halogatni már nem nagyon lehet. Mivel nemcsak az időm fogy, hanem a kedvem is, hogy mindazt megtegyem, amit a drámáimmal kapcsolatban még fontosnak tartok. Ugyanis azok a figurák, amelyek egy-egy darabban általam létrejöttek, még nem nagyon bizonyíthatták, hogy mennyire életképesek, hogy mennyire tudják eltüntetni azokat az igazi színészeket a színpadról, hogy ők legyenek jelen, hogy ők éljék ott a saját életüket, a saját törvényeik szerint - az igazi színészek által. És a rendezők által, akik a színészekkel beszélgetve elmondják, hogy ők most éppen arra kíváncsiak, hogy ennek a drámaírónak igaza van-e, igaza volt-e vagy nem.

A drámával, mint irodalmi műfajjal, hogy az hogyan, miért, mikor, hol és milyen körülmények között jött létre, ezekkel a kérdésekkel én nem akarok foglakozni. Azok, akik a színházzal, a drámával - mint irodalmi műfajjal így vagy úgy kapcsolatban vannak, azok mindezt úgy is ismerik. Mert szeretik és tudják olvasni is, olvasás közben látni is, és ha már a figurák a saját játszóterük színpadára elevenednek, tudnak közéjük ülni - képzeletben.

Tehát itt most csak a saját drámáimról próbálom elmondani mindazt, amit fontosnak tartok. Az első darabok, amelyeket megírtam - rosszak. Még az is, amelyet tizenegyszer dolgoztam át, az sem lett jobb a rossznál. És az a kettő sem, amelyek közül az egyiket, egy vidéket járó, a másikat egy vidéki színház tűzött műsorára. Bár lehet, ennél a kettőnél nem vagyok egészen tárgyilagos. Mert azt a kettőt, azt már közönség is látta. A Bakonyi történetet a Déryné Színház mutatta be. Egy falusi igazgató hogyan él vissza apró hatalmával a hatvanas évek elején. Az országban, több faluban is úgy gondolták, hogy éppen az ő iskolaigazgatójukról van szó. Akkor még azt hittem, hogy a figurák nemcsak a színpadon tűnnek hitelesnek, hanem igazán hitelesek az időben is. A másik - egy családi történet - tagolt, lépcsőzetes színpadon játszódott. Tehát a különböző színeken különböző jelenetek mozogtak a szereplők. Így a Hétlábú paripa - ahogy akkor az egyik kritikus írta - valóban sántított. Viszont évekkel később a Sánta hintaló - mint darab - még csak nem is bicegett volna, ha színpadra kerülhet. Itt annyit még hadd jegyezzek meg, hogy abban az időben - ezerkilencszázhatvanhétben - már három valóban jó darabom volt, de azok nem kellettek.

Az első két részes, egész estét betöltő dráma, a Meztelen csiga. Egyébként szinte minden egész estét betöltő darabom két részes. Azt mondtam, szinte. De a Langenhágeni erdő, a Frígiai sapka, a Fuccs három felvonásos. A Langenhágeni erdőt még ötvenkilencben írtam, - hetvenkilencben viszont belenyúltam. A Frigiai sapkát hetvenkettőben, és ebben az évben írtam a Mária Magdolnát is, amely megint csak két részes. De akár két részes, akár három felvonásos, nem hiszem, hogy bármelyiket is túlírtam volna. Tehát - úgy képzelem - felesleges húzni belőlük.

A Meztelen csiga azt a sort nyitotta meg, amelyek formailag a legközelebb állnak egymáshoz. Így a Mária Magdolna, a Kypris, a Lázár és részben az Újezer. Mielőtt azonban a Meztelen csigával részletesebben foglalkozom, egy idézettel kezdem. Mert még mindig jó érzéssel tölt el, hogy már akkor, - ezerkilencszázhatvanhatban - úgy láttam, ahogy láttam. Pontosabban, ahogy látta ez a két figura:

 

FLÓRA: Az az érzésem, hogy kicsit bolond vagyok.

VIKTOR: Biztos ebben?

FLÓRA: Nem is tudom.

Csönd

FLÓRA: Viszont a nevem szép.

VIKTOR: A tavasz istennőjének a neve. Görög nevén Chloris. Zöldellő, viruló, Zephiros, a virágok megtermékenyítését segítő langyos szél hitvese - ezt is olvastam.

Csönd.

VIKTOR: Igen, a neve valóban szép. Nemcsak amit jelent. A hangzása miatt is. Flóra... Fló...az e l hang miatt. Az e-l hang meglágyítja a szót, kellemessé, bársonyossá teszi. - Igen, ezt is olvastam valahol.

Csönd.

VIKTOR: Miért nem mondja, hogy foglaljak helyet?

FLÓRA: Vegye úgy, hogy mondtam.

Viktor leül a heverő sarkára, Flóra a szoba másik sarkában a kis asztal melletti székre.

VIKTOR: Jó, ha az ember megpróbálja szétválasztani, ami az övé, és ami a másé. - A gondolataimra értem. - A gondolataimra, tapasztalataimra, tudásomra.

FLÓRA: És sikerül?

VIKTOR: Nem.

FLÓRA: Azért mégis megpróbálja?

VIKTOR: Azért mégis megpróbálom. - Az ember kilencven százaléka IDEGEN gondolat, tapasztalat, tudás.

FLÓRA: Kilencven?

VIKTOR: Kilencvenegy.

Csönd.

VIKTOR: Vagy kilencvenkettő.

Csönd.

VIKTOR: Vagy több.

FLÓRA: Ezt is olvasta... valahol?

VIKTOR: Nem... Nem hiszem.

Csönd.

VIKTOR: Lehet, hogy hallottam.

 

Tehát a drámaíró nem olyan új gondolatokat, társadalmi összefüggéseket ismer fel, mond ki, amelyeket előtte soha senki nem ismert fel, nem mondott ki, csupán olyanokat, amelyek benne vannak a levegőben. Ez köztudott. Ahogy - többek között - beszélt erről Arthur Miller és sokan mások. Talán nem is az a fontos, hogy mi az, ami új, hanem az, hogy ami - sajátosan más, és az mennyire hiteles. Hogy hitelesek-e azok a személyek, figurák, amelyek így vagy úgy ott léteznek előttünk a színházban, vagy ha olvasunk róluk, a képzeletünk színpadán. Ezért hiszem, hogy a Meztelen csiga úgy más, hogy hiteles. Mivel az akkori társadalmi és emberi valóság lényegéből fejez ki több olyan dolgot, több olyan jelenséget, amely hiteles volt akkor és hiteles ma is.

Ha azt mondanám, hogy kifejezi a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget vagy a bízni akarást, akkor ez így túl általános volna. Vagyis még számtalan színműben megtalálhatók ezek a törekvések. Éppen ezért talán fontosabb az, hogy hogyan és miért jutottam el mindahhoz, ami itt megjelenik, és a figurák itt megjelenítenek.

Az igazi fordulópont már egy évvel előbb, l965-ben bekövetkezett a KRÓ-val, egy egyfelvonásossal. Akkor már nemcsak a zsigereimben éreztem, hanem világosan láttam, hogy ha valaki egy peremvárosi munkástelepről jött, és Budán, a Rózsadombon is azt akarja bizonyítani, hogy ő is van olyan legény, olyan ember, ő is létre tud hozni olyan értékeket, mint ott fenn akárki más, akkor az csak egy nevetséges jöttement, nem érdemes vele foglalkozni, mivel még azt sem tudja, hol a helye. Kró, vagyis OM, vagyis az olvasó munkás a bolondokházában ül egy padon, és hirdeti a nagy Izét. Amire a másik bolond, a farkatlan kétéltű, a köznyelven béka rájön, hogy Kró csak egy szobor, és gipszből van. És ha kiönt a nagy mocsár, akkor Kró felettébb kellemetlen helyzetbe kerül.

Egyre inkább világossá vált, ha valaki nem szervezkedik, ha nem hangoskodik, ha nyilvánosan nem provokál, ha csak úgy csendben írja, vagy mondja a magáét, főleg ha egyedül van, akkor azzal felesleges ütközni, azt felesleges elkapni. Az, ha valamit el akar intézni, ha bemegy egy ajtón, bemehet a másikon is, a harmadikon is, a sokadikon is, valamelyik hátsó ajtón előbb-utóbb az utcára kerül. Aki egyedül van, ha a falhoz szorítottságát, saját tehetetlenségét mégis csak valamilyen konfliktusban akarja feloldani, akkor azt legjobban, úgy isenigazából csak képzeletben élheti meg. Képzeletben megmondhatja a magáét, képzeletben felülkerekedhet, méltányolják, amit tesz, ahogy gondolkodik, adhat és kaphat annyi szeretetet, amennyit csak akar. Képzeletben adhat és kaphat boldogságot is.

A MEZTELEN CSIGA mellékcíme: Drámai portré. Személy: Flóra. Játsszák hárman: Flóra, Viktor, Gorilla. Flóra egyedül van otthon a társbérleti szobájában. A lakás másik felét társbérletben a Gorilla kapta meg.

Flóra kislánya kórházban van. Az asszony elképzeli, hogy a kislányát egy autó kerekei elől Viktor rántotta el. Akinek ő a háláját akarja kifejezni, hát megengedte, hogy feljöjjön hozzá. Viktor olyan, mint Alex, a volt férje, csak Viktor emberséges, figyelmes, szeretetre méltó. Ezzel szemben Alex kihasználta Flórát, használta és elhagyta. Ugyanis akkoriban még ésszerű volt egy munkáslányt feleségül venni. Aztán el lehetett tőle válni, ki lehetett semmizni, szeretőt lehetett tartani. Viktor nemcsak hasonlít Alexre, hanem később ő lesz Alex is, ahogy Flóra Alex szeretője Lívia lesz.

Na, ez az, ami sajátságosan - más. Hogy képzeletben átléphessünk időn, sőt időkön, téren, tereken. Ráláthatunk egy személyre egy másik személyt, sőt személyeket. És mi magunk is, más személlyé változhatunk a térben is, időben is, ha a helyzetünk úgy kívánja. De ugyanakkor mégis tudjuk, hogy azok vagyunk, akik vagyunk. Flóra is tudja. Így van egyszerre kint és bent. Elképzeli és hagyja, sőt akarja, hogy megtörténjen vele, amit elképzel. Mert ez a legtöbb, ami megtörténhet vele.

Ez kicsit hasonlít a film nyelvéhez, a változások, a vágások módszereihez, de mégsem ugyanaz. Mert itt a színésznek kell mindazt elvégezni, amit a filmnél a különböző szakemberek a különböző technikák segítségével elvégeznek. És ha ezt a színész jól teszi, a - hatás! -hasonlóan természetes lesz, mint a film esetében. De ugyanúgy működik változatlanul az is, ami a filmet a színháztól megkülönbözteti az - itt és most! - a mindig testmeleg jelen idő. A színésznek olyan természetessé kell változni, mint a gyereknek, aki egyik pillanatban berregő repülő, és ratatázik, és bombákat dob le, a másik pillanatban ő a hős, aki egy szál puskával lelövi a repülőt. Vagy babázik, és ő a beteg gyereket féltő anyuka, de ő a doktornő is, aki megnyugtatja az aggódó anyukát. Ezt minden igazi színész tudja. Csak azt kell tudni világosan és pontosan, hogy mikor kell váltani. És miért.

Flóra a nyomorúságos társbérletben tehát az életéről gondolkodik. Miért és hogyan került abba a helyzetbe, amelyben most van. Elképzeli, hogy már teszi is, amit tennie kellene, és így legyőzi a Gorillát, megtalálja az igazi férfit, aki nagyon hasonlít Alexre, akit még mindig szeret. És úgy változtatja meg az életét, hogy soha többé nem lesz olyan csiga, amelynek még háza sincs. Mert embernek sem kevesebb, mint azok, akik magától értetődőnek tartották és tartják, hogy ő úgy él és ott él, ahová eddig szorították.

A Meztelen csiga egy szempontból nemcsak a fentebb már említett darabjaimtól különbözik, hanem talán az összes többi darabomtól is. Ez, pedig a mozgás. Azt hiszem, itt is követni kellene azt az utasítást, ahogy ezeknek a figuráknak a mozgását elképzeltem. A lelassított mozgás, időnként a merevség - azt hiszem - fokozza a figurák groteszkségét, talán az abszurditásukat a nélkül, hogy a figurák maguk abszurdak lennének. Csupán bennük van az abszurditás és a groteszkség, ahogy szinte minden emberben ott van, ha képesek vagyunk másban és magunkban észrevenni azt a cselekedeteinkben, a gondolkodásunkban. De ott van akkor is, ha nem gondolunk rá, vagy nem akarjuk tudomásul venni.

Ennek a darabnak írása közben is - majd egyre gyakrabban - hallgattam szimfonikus zenét. Akkoriban feleségemmel egy zenetudós előadásaira jártunk, aki - többek között - nagyon megszerettette velünk Pendereckit és Lutoslavskit. És a rozoga lemezjátszónkon főleg Lutoslavskit hallgattam. Sokadszorra háttérzeneként is. Később aztán kiderült számomra, hogy mennyire hatott rám, pontosabban arra, amit, ahogyan írok. Egyébként a szimfonikus zenéhez nem értek, nem tudom, csak érzem, csak szeretem, csak átjár néha a csontomig. Lehet, hogy éppen ehhez a világhoz való vonzódásom következménye, hogy tényleg nem nagyon írtam túl a darabjaimat. Hiszen annyi mindent, annyi lényegesen emberit, annyi érzést és gondolatot el lehet mondani egyetlen szimfóniában. Ráadásul eddig nem volt, és remélhetőleg ezután sem lesz olyan karmester, aki úgy akarta vagy úgy akarná megvalósítani önmagát, hogy mondjuk Beethoven IX. szimfóniájából az Örömódát az első tétel elejére tegye, vagy éppen elhagyja. Bár az is igaz, hogy a karmester végig ott áll a zenekar előtt, és nem a zenészek hajolnak meg először, amikor a közönség tapsolni kezd.

A következő darabom a TENGER volt. Ezt l967-ben írtam. Én akkoriban egy fővárosi nevelőintézetben voltam nevelőtanár, a feleségem, pedig egy belső kerületi gyermekvédelmi előadó. Őt kereste fel egyszer egy középkorú asszony azzal a panasszal, hogy a lakásában, ahol a férjével és a fiával él, két idegen járkál, és már a fia és a férje is eltűnt. Most pedig őt is el akarják üldözni. Azért jött, hogy a hatóság lépjen közbe, és a gyermekvédelem szerezze vissza neki a fiát. A feleségem kiment az asszony lakására, ahol a férje és a fia fogadta. A férje rosszkedvűen elmesélte, hogy az asszony egészen fiatalon német koncentrációs táborban volt, és most időnként olyan rémlátomásai vannak, amit gyógyítani kell, bár lehet, hogy ebből a betegségből már sohasem gyógyulhat meg teljesen.

Hát ezért írtam meg a Tengert, és ezért formálódott olyanná, amilyen Ursula figurája. És körülötte a többi figura. Ez a darab azonban formailag sokban különbözik a Meztelen csigától. Egyébként minden írásomnak, minden témának igyekeztem megtalálni az adekvát formáját. Még azoknál is, amelyek formailag a leginkább hasonlítanak egymáshoz. Még azoknál sem alkalmaztam soha semmilyen sémát. Mert mindig a figurák és az ő valóságos helyzetük érdekelt. A Tengerben együtt vannak Ursula rémlátomásai, a rémlátomások realitása és a reális helyzetek. Többszínű szálként összefonódnak, de világosan meg is különböztethetőek. Az asszony körül ott van a múlt, és a múltból gyakran átszíneződik a jelen. Az alaphelyzet az az életforma, amelyben a hatvanas évek közepén Ursula él egy három szobás családi házban valahol a nagyváros felett a Hegyen. Bár tudja, hogy beteg, de azt is tudja, hogy nem akarja feladni, mert annyi tennivaló van itt, - többek között a gyermekvédelemben is - ahol dolgozik. Látja, hogy a legkülönbözőbb pontokon csőd felé csúszik a társadalom. Hogy az ifjúság nevelésében gyakran az ellenkezője történik mindannak, amit hangosan hirdetünk. Hogy az erkölcs és a pénz között még a jelenben is milyenek az összefüggések. Látja a féligazságok áldozatait, a növekvő gátlástalanságot. A fasizmus haláltáboraiba lengyelként került. Az ő családját is kiirtották. Itt egy magyar zsidóhoz ment feleségül, és szült neki annak idején gyereket. A saját bőrén, idegein vibrálnak még a múlt gyötrelmei, és szaporodnak a jelen által okozott félelmek is. "Bevilágítunk az agyakba, és hunyorognak a jegesmedvék és a páviánok! Mert be van kerítve az egész pálmaliget. Amint mondottam volt, innét egy gyík sem talál kiutat."

Ursula az aggódó pizsamás férjére, Árminra, - az ablakon bevilágító Hold alatt - rálát egy könyörtelen fasiszta tisztet. És abban a pillanatban Ármin csakugyan egy fasiszta tiszt - pizsamában is. Már mondtam, és valószínű még többször el fogom mondani, hogy az igazi színészek ezt tudják. Meg az igazi rendezők is. Ők, a színészek egyszerre a bábművészek és a bábuk, egyszerre a két kéz és a tíz ujj. Ők azok, akik szóra bírják a színpadon a csendet, vagy egy mosolyra, sóhajra, nevetésre kényszerítik a két mondat közötti szüneteket is. Ők, az igazi színészek azok, akik varázsolnak is. A szó, a beszéd erejével a Hegyen levő ház alatt német vagy modern barakktábor kelt félelmet, ahol embereket ölnek, vagy emberi szörnyeket gyártanak. A békés polgári lakásból - a nélkül, hogy ott bármi is megváltozna - lebombázott romtanya lesz vagy gyermekvédelmi hivatal, vagy klinika betegszobája, ahol különböző figurák fordulnak meg, és nem kell smink vagy másik jelmez, hogy azok legyenek, amiknek éppen lenniük kell. Úgy képzelem, ha majd egyszer a Tenger színpadra kerül... Jó, jó, tudom, hogy ehhez előbb el kellene képzelni azokat is, akik ezt lehetővé teszik. De ez több mint harminc év óta nem sikerült. Bár akadtak olyanok is néhányan, akiknek beszélhettem az elképzeléseimről, sőt olyanok is, akik nemcsak a Tengert olvasták el, véleményt is mondtak róluk, véleményüket le is írták, más darabjaimmal együtt még nyomtatásban is megjelenhetett, de ez volt minden.

Így hát tudomásul veszem azt, ami van, továbbra is, maradok az elképzeléseimnél úgy is, mint drámaíró, úgy is, mint költő. Apropó, költő! Lehet, hogy ennek az áldatlan adottságomnak is köszönhető, hogy a figuráim úgy járnak-kelnek a saját valóságukban, hogy gyakran néhány milliméterrel föld felett lebegnek. A Tengerben is.

Ha egyszer mégis igazi színészek által ott leledznek a színpadon, az a pár milliméternyi föld feletti lebegés talán inkább a hasznukra lesz, mintsem ártana nekik.

TRÓFEA l968. A Trófea Fráter Györgynek, a kardinálisnak, a nagyváradi püspöknek, az ország kincstárnokának, az országrész vajdájának, az esztergomi érseknek, harmadik Pál pápai őszentsége bíborosának a füle. Amelyet Castaldo tábornok, miután Fráter Györgyöt megölette, elküldött Ferdinándnak, az osztrák császárnak l55l. decemberében. És ez az immár félfülű nagyság, valóban zseniális politikus hatvankilenc napja temetetlenül fekszik saját kirabolt, szétdúlt kastélyában. De megérkezik Márton barát, akit a káptalani küldött, hogy eltemesse a kardinálist. Fráter György viszont felül, sőt Márton segítségével fel is áll, mert a hideg kövön fázik a feneke. De becsörtet Castaldo tábornok, és közli Fráter Györggyel, hogy a barát valamelyik jövőbeli századból tolta oda a képét a becsületes halottak és élők közé. Márton figurájában azonban, sőt az egész darabban nincs semmiféle fantasztikum. Ahogy ezt ma érteni szokás. Sem ebben, sem, a többi darabomban nincs egy mákszemnyi sem. Noha nagyon szeretem a fantasztikus regényeket, de az mind-mind egészen más világ. Megvolt, megvan a létjogosultságuk, csak másra, és máshogy, mint az én elképzeléseim. És ez csak most jutott eszembe, hogy ez valakinek még - Isten őrizz! - eszébe juthat. Olyan valakinek, akinek egyszer majd köze lesz ehhez, vagy bármelyik darabomhoz. Mert ahogy már mondtam, az én figuráim úgy lépnek át az egyik időből a másikba, vagy az egyik térből a másikba, ahogy a saját valóságuk törvényei őket erre inspirálják. Csak úgy, és sehogy másként.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy már arról is beszéljek, hogy a Kró óta - egészen a mai napig - csak akkor kezdtem el darabot írni, ha megvolt a cím, ha a főfigurák közül az egyik elmondta az első mondatot, ha az utolsó mondatot hallottam itt belül az agyamban, és azt le is írtam úgy, hogy nem nagyon láttam, amíg az egészet be nem fejeztem. Mert tudtam, ha innét elindulok, csak oda érkezhetem. Innét oda - kell! - megérkeznem. Arról viszont fogalmam sem volt, hogyan?! Éppen ez a - hogyan?! - volt számomra mindig az izgalmas. Egyébként minden darabom - egy nekem nagyon fontos - alapgondolatra épült. A Trófea arra, hogy fel kellene végre ismernünk, hogy elsősorban és mindenek előtt - emberek vagyunk. Pontosabban újra és újra fel kellene ismernünk. Mivel ezt a felismerést szívesen toljuk, söpörjük a közhelyek közé.

Tehát először embernek lenni, bármilyen nációhoz, csoporthoz, valláshoz tartozunk is, bármi a foglalkozásunk, bárhol a helyünk, a rangunk a társadalomban, a környezetünkben. A Trófeában ez az alapgondolat a főgyökér, a törzs. Az egyik fő ág, pedig az, hogy minden társadalomban mindig jelen van a kétféle középszer. És ez helyzettől és születéstől független. Az okos középszer legtöbbször felismeri az igazi tehetséget, és ha ő van helyzeti fölényben, kihasználja azt. Ezzel szemben a buta középszer szinte mindig arra törekszik, hogy az igazi tehetséget tönkre nyomorítsa, sőt, ha lehet, el is pusztítsa. Mert jaj annak a nemzetnek, társadalomnak, ahol a buta középszer jut hatalomra. A másik főág, hogy Fráter György felismerte, Mátyás halála után sokáig, vagy talán soha nem leszünk többé nagyhatalom. Azért titokban mégis arról ábrándozott, és azon ügyködött, hogy a két nagyhatalom, az osztrák és a török úgy essen egymásnak, mint két óriáskígyó, ha mindegyik maga akarja lenyelni a szegény kis zsákmányt. A kicsiknek az éhes óriáskígyók között viszont úgy kell viselkedni, hogy életbe maradjanak. De ezt Márton látja világosabban. És azt is, hogy a kardinális - minden tehetsége ellenére - ebben miért téved.

Egyébként itt a Trófeában nincsenek gyors figura-váltások, itt nem átlépnek egyik pillanatról a másikra egy másik időbe, itt az idő csúszik össze a figurák alatt és körül. Így a halottak és az élők természetes egyszerűséggel veszik tudomásul egymást, reagálnak egymás gondolataira, cselekedeteire. Itt a figurák így vagy úgy mindig azonosak önmagukkal. Ebben az időben - és még sok éven át - nemcsak vázlatot készítettem az írás megkezdése előtt, hanem különböző grafikon-féléket, ábrákat is rajzoltam, hogy jobban magam előtt lássam a darab szerkezetét. Hogy - mit, hogyan és mikor. Itt színes ceruzákkal, különböző vonalakkal jelöltem, hogy ki mikor lép be a darabba, és meddig marad. Más darabokban másféle ábrák segítségével láttam magam előtt, hogy ahonnan indultam hová kell megérkeznem és miért. Később - sokkal később - azután már semmiféle ábrára nem volt szükségem. Ha egyszer megszólalt és megszólal az egyik vagy a legfőbb figura, és az agyamban bent hallottam vagy hallom az utolsó mondatokat, akkor eltaláltam már, eltalálok ezekhez az utolsó mondatokhoz.

Így volt ez már ezerkilencszázkilencvenhatban írt Négy vidám guberálóval, a kétezerben írt Újezerrel, az Egy szál napfénnyel és a Haláli piknikkel, amit tavaly nyáron írtam, és a Tenger történetét folytattam - harminchat év után. De ez a legutolsó - formailag! - mégsem a tengerhez, inkább a Trófeához áll közelebb. Ez így van akkor is, ha a Haláli piknik és a Trófea témája erősen különbözik egymástól.

Visszatérve még a mindenféle ábrákra talán említésre méltó, hogy úgy kezdtem l969-ben a KYPRIS című darabomat, hogy amikor annak szerkezetére gondoltam... Nem! Így nem pontos. Mert nem így kezdődött. Akkor már megvolt a fő figura, amikor azzal a nagy V betűvel elkezdtem játszani. A fiatalabbik öcsém mesélt az egyik haverjáról, aki egy múzeumban restaurátorként dolgozott, de jelentős festőművész szeretett volna lenni. A nagyon csínos, sőt szép felesége csak egy közepes restaurátort látott benne, és otthagyta. Az alapötlet egy se igazi művész, se igazi restaurátor. Egy kentaur. Az alapgondolat, hogy minél lejjebb megyünk a társadalom rétegeibe, a szépség annál nehezebben tartható meg, vagy még inkább, annál nehezebben érhető el. És lehet az tárgy vagy bármilyen élőlény, lehet egy másik ember, az eredmény ugyanaz.

A nagy V-t ugyebár úgy írjuk, hogy az íróeszközt ferdén fentről lefelé, majd lentről fölfelé húzzuk. Az első szár mentén fent Kolos még király, még élő szépséget teremtő Pygmalion, középen igazi festő, és csak lent a restaurátor. A másik részben, a másik szár mentén még mindig Kolos, a restaurátor, majd Péter, a festő, akinek már nem nagyon kell az öregedő szerető és modell, Pygmalionnak a királynak, pedig végképp nem kell a megöregedett Kypris, a fia kortársai közül szeretőket válogató, magáról megfeledkezett királynő. A kentaur, az elhagyott férfi így vesz magának elégtételt a szépségen, a nőn - képzeletben. Mert kiderül, hogy a szobában nem volt senki. A feleség már rég elment, és soha többé nem jön vissza. A két figura itt megint más-más figura lesz, átlépnek más-más időbe, de a különbségekkel szemben ott az azonosság, és végig valami sajátságos áttetszőség.

 

IRÉNE: Ki vagy, és mi a neved?

KOLOS: Pygmalion.

IRÉNE: Pymalion?

KOLOS: Az. Pygmalion.

IRÉNE: És nem Kolos?

KOLOS: Nem Kolos. - A Kolos hülye név.

KOLOS: Mindened megvan, Kypris.

IRÉNE: (Összehúzza magán a fürdőlepedőt) Miért mondod, hogy Kypris?

KOLOS: Mert az a neved.

IRÉNE: Nem Iréne?

KOLOS: Nem. - Kypris.

IRÉNE: Pedig az Iréne is szép név, nem gondolod? - Olyan görögös.

 

APRÓPÉNZ l970. Amikor ezt a darabot befejeztem, a feleségem, miután legépelte, - de gépelés közben is felháborodottan állapította meg, hogy túl zavaros, túl követhetetlen. A sógorom, a feleségem öccse, ennél lakonikusabban fogalmazott. "Ne nézz hülyének!" Ő is, a feleségem is a legeslegelső és talán a legfigyelmesebb kritikusaim voltak. A feleségemnél ez magától értetődő volt, hiszen minden írásomat ő gépelte le, mert én csak ceruzával és radírral írok. De a sógoromnál már nem annyira. Ugyanis drámát olvasni - ez köztudott - nem tartozik a legáltalánosabb olvasási szokások közé. Én viszont tudtam, ha most jócskán eltértem is a tőlem már lassan elfogadottól, a játékomat itt is szigorú szabályok szerint játszottam. Ezért aztán nem mondtam mást, csak azt, hogy olvassák el még egyszer, és ha még mindig nem világos, olvassák el harmadszor is. Már nem emlékszem, hogy harmadszor is elolvasták-e, de végül is visszavonták mindazt, amit mondtak. Mert azt hiszem, itt is megtaláltam - a nekem adekvát formát.

Az alapötletet egy akkoriban megjelenő újsághír adta. Valami autóbusz vállalattól pénzes-ládákat loptak el. Az autóbusz perselyekből kigyűjtött aprópénzt. Ennek az alapvetően pitiáner történetnek - és, mindannak ami már akkor körülötte kavargott, a lényege nekem az volt, amit éppen a címmel fejeztem ki. Aprópénz. Aprópénz a gondolkodásban, a mindenféle közügyek és társadalmi problémák megítélésében. A köztudatban már ott mászkáltak a mindenféle milliomosok. Nemcsak a dollár-, hanem a forintos milliomosok is. "Újságlapok suhogtak, verdestek a szélben, / dagadtra fújt léggömbök szálltak... / Jó egek! Mi minden volt azokra írva!..." / ... / Ráadásul mennyi betű ki volt fordítva!.../

Ennek a darabnak a szereplői az l. 2. 3. FÉRFI és az ASSZONY. Ezekről a szereplőkről nem tudható meg semmi. Két tulajdonságuk van. Az egyik, hogy - vannak. A másik, hogy - játszanak. Amit és ahogyan játszani kellett, ahogy és amit meg kellett jeleníteni nemcsak a dráma, hanem a költészet törvényszerűségei szerint is. Azt hiszem, hogy itt a gyors vágásokat, a változást már csak a költészet eszközeivel lehet igazán követni...

 

3. FÉRFI (Miközben a kézi targoncán betol két asztalt)

Van egy árva kölyöktigris is.

Olyan aranyos, ahogy tombol.

Az anyját ledurrantották,

mert megette az állatszelidítőt. -

Azt mondják, valaki szándékosan felingerelte.

l. FÉRFI

Természetes. Így nem volt más hátra, le kellett durrantani.

3. FÉRFI

Dehogy! Azért ette meg a tigris.

2. FÉRFI

Kicsodát?

3. FÉRFI

Az állatszelidítőt.

Most mondtam, hogy valaki szándékosan felingerelte.

l. FÉRFI.

A tigrist?!

3. FÉRFI

Az állatszelidítőt.

Így, amikor bement a ketrecbe,

a kelletténél többet suhogott az ostor. -

Csak még nem tudjuk ki volt.

l. FÉRFI (Ordít)

Most mondtad, hogy a tigris!

3. FÉRFI (Nyugodtan)

A tigris volt, aki az állatszelidítőt megette. -

De ki volt az, aki az állatszelidítőt felingerelte?

 

Az itt következő részlet, pedig az első résznek majdnem a végén van. A vége és a második rész eleje - többek között - szinte már egészen a költészet eszközeivel folytatódik. Az egyik verseskötetemben, a Sikátorokba ebből a drámából egy verset ültettem át Krimi címmel.

 

2. FÉRFI

Ki kell mennünk újra

Az Autóbusz Közlekedési Vállalathoz,

és elővenni

az összes Tiborokat.

Sőt biztonságból az összes Pétereket is. -

Hol? honnan? hova? merre? meddig?...

3. FÉRFI

Mikor? mióta?

mikorra?

l. FÉRFI

Kivel? mivel?

2. FÉRFI

Hogyan? miképpen? mi módon?

3. FÉRFI

Milyen állapotban? milyen helyzetben?

ASSZONY

Miért? mi miatt? mi okból?

2. FÉRFI

Mi végett? Mi célból?

3. FÉRFI

Kinek a részére?

l. FÉRFI

Kinek a számára?

2. FÉRFI

Helyes úton a kérdések is helyesek!

l. FÉRFI

Egy lépés előre, egy lépés hátra!

2. FÉRFI

A helyes irányt követi a nyomozás iránya!

 

Soha nem volt igazán tudatos bennem, hogy az egész estét betöltő darabok közül jó néhányat kezdtem úgy, pontosabban képzeltem és írtam le úgy, hogy a színpad, a helyszín teljesen vagy majdnem teljesen sötét. És legtöbbször úgy is fejeződött be. De most, hogy ezzel a tanulmány-félével veszkődöm, jó néhány darabomról derül ki, hogy sötétben kezdődik és sötétben is ér véget. Itt van mindjárt a következő. Illetve még nincs itt, mert az Aprópénzben ez is másképp van. Bár az egész itt is sötéttel kezdődik, viszont a végén a totál világosban ugyanúgy bizonytalanul tévelyegnek a figurák, mint a tök-sötétben. Mivel a tök-sötét abszolút egyenlő a totál-világossal.

Egyébként a befejezés előtti pillanatokról még eszembe jutott, hogy annak idején odaadtam a legépelt kéziratot az ország egyik legnagyobb színházi szakemberének, aki volt szíves elolvasni. Egy presszóban találkoztunk - ő fizette a feketémet - és többek között megkérdezte tőlem, hogy mi köze van egymáshoz a ragyogásnak, a naplopásnak, az agymosásnak. Amikor láttam, hogy ezt komolyan kérdezi, megköszöntem az addigi rám figyelését, és ott hagytam. Lehet, hogy ő csak meg akart győződni arról, hogy igazán tudom-e, mit firkálok itt össze, vagy nem. Abból, hogy ott hagytam, valószínű rájött, hogy tudom. Akkor találkoztunk először, hogy beszélgessünk, és utoljára. Futólag találkoztunk még, de már a köszönésemet sem fogadta el. Talán hülyébbnek tartott a sokévi átlagnál.

Most pedig valóban jöjjön a következő! A PÜNKÖSDI KIRÁLY l971. Tehát ez a darabom is a sötéttel kezdődik. A fiatal drámaíró ül a sötétben, cigarettázik, és azt képzeli, hogy amit éppen elképzel, az nem is lehet igaz. Vagyis Pintér Németországból, a hadifogságból hazatérő középkorú munkás nincs is ott. De mivel az Úr azt mondá, hogy legyen világosság, és lőn, így már mindenki számára láthatóvá válik Pintér, a jobb és baloldalán lévő hatalmas bőrönddel. Mindkettőben cserélt és cserélhető cuccok vannak. - Amint kiderül, Pintér nem akar ezután túlságosan sokat gürizni, mert - miként hallani lehet - ezután majd azok dolgoznak, és azok építik fel a romba dőlt országot, akik eddig nem dolgoztak. Meg a sok dilis.

Németországba tizennégy éves koromban, ezerkilencszáznegyvennégy decemberében engem is kivittek.

De apámat mint repülőszerelőt - előtte volt kovács, könyvkötő, vagongyári munkás - már fél évvel előbb. Ő előbb is tért haza két nagy bőrönddel. És ő sem igyekezett túlságosan, hogy a munkában összetörje magát. Ennyi a hasonlóság közte és Pintér között. Mert apámnak sok jó adottsága, tulajdonsága mellett volt valami, ami nagyon rossz volt. Hogy már kisgyermek koromban alkoholista lett, és ez alulértékelte minden jó adottságát, tulajdonságát. Negyvenhatban én visszamentem szülővárosom textilgyárába dolgozni a bádogosműhelybe, azután kicsit dekorációs is lettem. Mint ilyen, az akkori gyárigazgatótól utasítást kaptam, hogy írjuk ki azoknak a szövő- fonó munkásnőknek a nevét, akik ennyi vagy annyi időt késtek a munkahelyükről. De ki kellett írni azt is, hogy egy nap mennyi forintértékű árut termel egy szövő- vagy fonónő. Megdöbbentően nagy számok voltak ahhoz képest, hogy mennyi volt az egy napra eső bérük a munkásoknak. A táblát egyre többen és egyre sűrűbben nézegették. A munkások elkezdték kérdezni, ha naponta ennyit termelünk, miért csak annyit kapunk belőle, amennyit kapunk. És hova kerül a többi? Délután már újabb utasítás jött az igazgatótól. Azonnal el kell tűntetni a táblát. Soha többé nem került rá sor, hogy ehhez hasonló adatokat írja ki - nevelési szándékkal.

Negyvennyolc körül még csak a zsigereimben éreztem, hogy a munkáshatalom, meg a proletárdiktatúra olyan, mint anyám sületlen kenyere volt a háború alatt. Amit kukoricalisztből meg ki tudja miből sütöttek. Később a Pünkösdi királyban is még csupán erről a sületlen agyalmányról volt szó, a Fuccsban azonban már az agyalmány csődjéről is.

A darab szereplői közül Küttel, a gyár háború előtti - alatti igazgatója volt, Bernáth főhadnagy, pedig Németországban - miután fogságba estünk - a langenhágeni erdőben a leventék parancsnoka. Ide, Blaskónak, a drámaírónak a lakásába ő is eljött a fürdőszobán át, a vízcsapon és drámaíró képzeletén keresztül. Ahogy a többi szereplő is.

Ezek a figurák itt csak a különböző időkből lépnek ki - be, de más figurára nem váltanak. Megmaradnak végig a képzeletbeli önmaguknak. A sajátos irrealitásukban néha vaskosan reálisak. És természetesek. Azt hiszem, ezt már előbb is megjegyeztem, és lehet, hogy még ez után is meg fogom említeni - talán megbocsátható - , mert nagyon fontosnak tartom. Ahogy a verses formát is, mivel az nyomatékosítja az abszurdba hajló, az irreális és reális helyzetek között feszülő játékokat. A színésznek, ha el akar tűnni a figurában, akkor használnia kell azt az adottságát, hogy szereti a költészetet. Rá fog érezni a formára is. Egyébként, ahol a verses formát választottam, mindig szabadversben írtam. Kivételnek számítanak a dalbetétek, vagy a Frígiai sapkában a versidézetek. A szabadvers emlékeztet a természetes beszédre, de a ritmus és helyenként a rím nyomatékosít.

"/Na nem! / Azt hiszed, fiam, hogy ezt beveszem? - / Aki uralkodik, / az nem dolgozik, / az uralkodik! / Aki dolgozik, / az nem uralkodik, / az dolgozik. / Olyan egyszerű ez, mint a szentséges egyszeregy. / A többi smafu! Csak a bolond az, aki lépremegy! / (...) /Az időn! / Mindenki / csak / az időn / uralkodik! És senki a másikon. / Egyik ember sem a másik emberen! / Jó, ha akarod, azt is elhiszem, / hogy az uralkodás is munka. Pontosabban erőkifejtés, / hogy a segged biztosan a nyeregben legyen. / "

Abban az időben, amikor a Pünkösdi királyt bárkinek megmutattam, - akár már kéziratban, akár már a saját költségünkön kiadott drámakötetben - az égvilágon senki - az arra hivatottak közül - nem akarta igazán megérteni. Volt, aki azt mondta, hogy Pintér nem is igazi munkás, az csak egy unszimpatikus kispolgár. Volt, aki szerint csak egy lumpenproletár, akinek nincs helye a darabban, és a társadalomban sem. Senki nem tudta, vagy nem akarta megérteni, hogy Pintér nem kér ebből a - lehetetlen uralkodásból. Ő más utat választ. Meg akar gazdagodni. " /Én fiam aztán ki merem mondani, / hogy akad még proli, / aki / nem üres fejjel, / üres kezekkel / nyúl a hatalomért! /" A Németországból hazahozott cuccok egyre szaporodnak. Már az igazgató hintajára, fehér lovaira alkudozik. De már sikertelenül. És minden másban is kudarcot vall.

l972. MÁRIA MAGDOLNA. Ebben az évben írtam még egy másik darabot is, a Frígiai sapkát. A Mária Magdolna a Meztelen csigával annyiban rokon, hogy Mária ugyanúgy egyedül van, mint Flóra, vagy a Kyprisben Kolos, és csak ők lépnek át a többi szereplőbe. De a Meztelen csiga Flórája mellett ott van még a Gorilla is. Tehát - már ezt is mondtam - a hasonlóságok szükségszerűek. És a különbözőségek is. Ahogy az adekvát forma ezt mindig megköveteli. A Kró óta, vagyis 65 óta én nem kísérletezem - bár a hetvenes években, és azóta is többen állapították meg, hogy a kísérleteim így vagy úgy sikerültek, vagy nem sikerültek - nem kísérletezem, csak játszom. Tudom, hogy amit és ahogyan játszom, az a lényeget fejezi ki. - Nekem. És talán annak is, aki meg akarja érteni ezeket a játékokat, és a játékok szabályait.

Ott tartottam, hogy Mária Magdolna egyedül van, a feltámadott Lázárnak sírbarlangjában, miután Jézus meghalt a kereszten. Neki most végig kell gondolnia, hogyan éljen Jézus halála után. Tudja, hogy aki itt igazán keresni fogja, az csak Lázár lehet. Ez az alaphelyzet. Mária Magdolna továbbra is egyedül van. De eljön hozzá Lázár - képzeletben. És Lázár Péter lesz, a halász, a tanítvány, Efráim, a gazdag zsidó, aki először Mária Magdolnát akarja feleségnek, majd a másik testvérnél, Mártánál köt ki. És János lesz, a legkedvesebb jézusi tanítvány. Végül újra Lázárként hagyja ott a sírbarlangot, hogy újra eljöjjön, hogy majd valóban megtalálja Mária Magdolnát. Figurát vált Mária Magdolna is. Ő lesz Márta Péternél, Efráimnál, ahogy változnak a képek, ahogy tépelődik a múltján, a jelenén és a jövőjén. Meg azokén, akik az igazságot keresik, akik már felismerték, vagy akiknek végre fel kellene ismerniük az igazságot.

Abban az időben, amikor elkezdtem ezeket a játékokat játszani, itt még nem voltak olyan túlságosan megszokottak. Nem volt megszokott, hogy a színész nyolc-tíz, vagy több figurát váltson egy darabon belül. Minden külső eszköz nélkül, csak az általam leírt szavak és az ő lelki, szellemi gesztusai által. Ráadásul ezek a játékok nem is nagyon jutottak el a színészekhez. Vagy ha mégis, igen gyakran elég volt néhány okos - akárki vállvonogatása, ajkbiggyesztése, szemének ég felé forgatása, hogy a játékaim játszhatatlanná minősüljenek. Pedig volt, amikor próbáltam elmondani, hogy ezek a darabok nem is annyira bonyolultak. Csupán egy kis fantázia kell hozzá. Csipetnyi képzelőerő. Talán képzeljünk el egy üveglapra festett figurát, aztán egy másik üveglapra egy másikat. Esetleg egy harmadikat is. És tegyük egymásra az üveglapokat. Nem látjuk-e mind a három figurát? Nem tudjuk-e megkülönböztetni őket? Bár lehet, hogy a három figura egymás mögött, így együtt kissé bonyolultnak tűnik, de ha jobban figyelünk, talán nem is annyira bonyolultak. Mint ahogy az sem, ha regényt olvasunk, és beleképzeljük magunkat egy másik figurába, egy másik időbe. Pedig nincs más, csak a könyvlapokon a betűk. És még csak az sem jut eszünkbe, hogy ez mennyire természetes. Mert annyira természetes.

Igen, a képzelet. Emberi agyunk egyik legősibb tulajdonsága. És adottsága. Ha elalszunk, csak álmodunk, - álmodni az állatok is álmodnak - , de elképzelni seregnyi másik időben, ami volt, vagy ami nincs is még, arra csak a mi agyunk képes. A képzelet táplálja még a félelmeinket is, vagy az örömökre való vágyainkat. Én még verset is sokszor úgy írok, hogy egy személy mögött más személyek is vannak. És az egészhez nem kell más, csak képzelet. Csak játék. Persze mindazt, amit elképzelünk, úgy kell elképzelni, hogy ha elmondjuk, vagy leírjuk, mások számára is természetes legyen.

Jó, jó, de mi van akkor, ha azoknak a másoknak picit kevés a képzeletük?! Hát, amikor én így játszom - ezt el sem tudom képzelni. Nem tudtam akkor sem a hetvenes években, a nyolcvanas években. Pontosabban, nem jutott eszembe, hogy a kevés képzeletűek képzeletét elképzeljem.

FRIGIAI SAPKA. Még mindig l972. Ebben a három felvonásos darabban Szendrey Júlia az l860-as évek vége felé a halálfélelemtől szorongatva - ugyanis rákja van - el-eltéved, el-elmenekül a múltjába. Menekül, mert legalább ott örömöt talál, eltéved, amikor ott is kiszolgáltatottság, megaláztatás vár rá. Pesti lakásában környezetére látja rá azokat a figurákat és azokat a körülményeket, amelyek múltjából így vagy úgy felbukkannak. Gyógyíthatatlan betegségében szinte állandóan körülötte van Tóth, a fiatal titkára, Walla doktor és az ápolónő. De meglátogatja őt Gyulai Pál, a sógora és Petőfi Zoltán, a fia is. Tóthra látja rá Petőfi Sándort, az első férjét, és a másodikat, Horvát Árpádot, akinek több gyereket is szült, és akit - még jóval a válásuk előtt végtelenül meggyűlölt. Walla doktorra látja rá apját, Szendrey Ignácot, Miklós Miklóst, a református papot, Sándor barátját. Az ápolónőre, pedig Esztert, a pap feleségét. Gyulai Pál az osztrák herceg-tábornokká változik, aki választás elé állítja Júliát, hogy vagy a szeretője lesz Bécsben, vagy kitiltja őt Pestről. Júlia talán ezért is megy hozzá Horvát Árpádhoz. Előtte sokáig keresi Petőfit, Törökországba is utána akar menni.

A változások, a váltások, a rálátások szinte mindig egy személy által történnek. Benne és általa. Miatta látjuk mi is azt, amit ő lát. De más darabban - ahogy erről már szó volt, - többek között az Aprópénzben ez is másként van. Formailag a Frígiai sapka a Tengerhez áll közelebb. Most jut eszembe, hogy néhány oldallal előbb leírtam, hogy én a Kró óta nem kísérletezem, csak mindig igyekszem megtalálni az adekvát formát, csak játszom. Ez tévedés. Legalább is egy nézőpontból biztosan. Abban, hogy dramaturgoknak, rendezőknek, néha színészeknek is meg-megmutattam egy-egy darabomat, mert kíváncsi voltam a véleményükre, a reagálásukra.

Hátha ők is el tudják képzelni ezeknek a figuráknak a színpadot. Hátha!... Hát ez is kísérlet volt. Folyamatos kísérlet. És folyamatosan minden kísérletemnek így-vagy úgy kudarc lett a vége. Tehát igenis kísérleteztem. A Frígiai sapkával is. És ez a kísérlet sem sikerült. De céltudatosan vagy éppen zsigerből talán azok is kísérleteztek velem, akiknek valamelyik darabom a kezébe került, csak ők egészen más nézőpontból tették ugyanezt.

Ha jól emlékszem Arthur Millernél olvastam, hogy minden valamire való drámaírónak van valami rögeszméje, - vagy egynéhány, amelyet különböző módon próbál kifejezni a drámáiban. Így igaz. Nekem is van egy-kettő. Azt hiszem, a legtöbb óriásnak a hatalom a legmeghatározóbb rögeszméje. A hatalom és a hatalomhoz való viszonyulásuk. Talán az eddigiekből már kiderült, hogy engem elsősorban az ember, és az embernek a többi emberhez való tudatos vagy kevésbé tudatos kapcsolata izgat. Na és az embernek az önmagához való viszonya. És ez - ha tudomásul veszi, ha nem - elsősorban a hatalomhoz való viszonyt is jelenti. Vagyis mit akar ő másoktól, az erősebbtől, a hatalomtól, és azok mit akarnak - vele?! Meg azt, hogy mit akar ő a nála gyengébbtől, a nála kiszolgáltatottabbaktól?! Tehát végső fokon nekem is a meghatározó rögeszméim közé tartozik. A görögöket, Sophoklést, Shakespeare-t, Moliere-t, Racine-t már a középiskolából illetve az egyetemről ismertem, de a mai nagyokat csak sokkal később - ebből a szempontból is. De visszatérve az emberhez kapcsolódó rögeszmémre, hogy az ember elsősorban ember, és minden más az után csak, talán még ennél is fontosabb rögeszmém. Az, hogy az embernek egyszerre kellene tudnia a saját nagyságát, jelentőségét, és a saját jelentéktelenségét, parányi voltát. Egyszerre kellene tudnia gondolkozni földi időben és térben, és a galaktikai időben és térben, sőt a galaktikák közti időkben és terekben. Egyszerre! Nem külön erről is, arról is. Nem! Egyszerre! És akkor így képzeljünk el akár egy félelmetes diktátort, aki világuralomra tör! Akár egy tudóst, aki meghódítja a világűrt. Egy művészt, írót, - drámaírót is! - aki azt állítja magáról, hogy ő a világon a legnagyobb! Ezek, ha majd úgy istenigazából a tükörbe néznek, meg fognak halni a röhögéstől. Ott állnak majd a tükör előtt a saját félelmetességükben, a saját csodálatosságukban, és halálra röhögik magukat. De ha erre képtelenek lesznek, majd mások röhögik őket halálra. Na igen. Talán ez a legfontosabb rögeszmém.

Egyelőre azonban a hatalom valóban félelmetes. Mert szaporodtak az eszközei, a lényege viszont nem változott - évezredek óta. Amióta csak emberi társadalom és hatalom létezik. Azok, akik a hatalmat még csak megszerezni akarják, mindig azt mondják, vagy sejtetik magukról, hogy ők csupán szolgálni akarnak. És ha már megszerezték, akkor szolgálják őket azok, akik előttük birtokolták a hatalmat, meg azok, akiké sohasem volt, és nem is lehetett a hatalom.

Én negyvenhatban, amikor hazajöttem Németországból, az angol fogságból, a pápai Perutz-munkásházak egyik szoba-konyhás lakásába, egyre többet hallottam, hogy mostan már én is az uralkodó osztályhoz tartozom. Vagyis mostan már én is uralkodom. Így uralkodói kedvemben szinte azonnal visszamentem a textilgyárba dolgozni, ahonnan alig tizenöt évesen - pontosabban kilenc hónappal múltam tizennégy - lezárt vagonokban vittek ki a már említett birodalmi látogatásra. A központi raktár vezetője a háború végén a gyár igazgatója volt. Én tisztességesen, hangosan köszöntem az igazgató úrnak. Ő, pedig szigorúan megkérdezte, hogy nem tudok-e olvasni. Ugyanis a raktárban nagy betűkkel ki volt írva: Nálunk nincsenek urak, csak elvtársak. Ezért a hetvenes évek legelején nemcsak a Pünkösdi királyt írtam meg, hanem még jó néhány olyan darabot, amelynek világát, levegőjét, figuráit a legjobban ismertem. Mivel közöttük éltem. És ezeknek a figuráknak a legtöbbje a kinevezett osztály kinevezett uralkodói voltak - a szovjet hadsereg égisze alatt. A Nyugat és Kelet háború közbeni megegyezése alapján.

Lehet, hogy ma még szörnyű ostobaság kimondani, de akkor is kimondom, hogy ezek a darabok éppen úgy a hatalom problémáival foglalkoznak, mint azok, amelyekben királyok és környezetük, vagy nagyúrak és környezetük kerülnek különböző konfliktusokba. Még akkor is így van ez, ha az egykori hatalmi struktúrák konfliktusaiban több volt a vér, természetesebb volt az erőszakos halál, több volt a pompa, a ragyogás. És az előző hatalmi struktúrákban az uralkodó osztályok valóban uralkodtak az alattuk levőkön. A szegényparasztság és a munkásosztály azonban - akkor még volt munkásosztály - ezek a szerencsétlen kinevezett osztályok, ha már akkor körülnéznek, jóval előbb megkérdezhették volna, hogy ki a nyavalyán uralkodnak ők tulajdonképpen. De akkor még nagyon-nagyon kevesen néztek körül. Ráadásul a hazai kinevezők is úgy viselkedtek, mintha ők is a kinevezettekhez tartoznának. Úgy viselkedtek, sőt ugyanabbul. Így aztán akkor is, később is sokan elhitték, - jobb volt, könnyebb volt elhinni, mint kételkedni benne - hogy ők mostan már végképpen uralkodnak, és uralkodni fognak mindörökké. Ámen. Nem úgy volt, nem úgy lett. Viszont a kinevezetteket és a kinevezőket egyformán zavarta és zavarta ennek a maskarás helyzetnek a nyílt felismerése és felismertetése. Már a Pünkösdi királyban Blaskót, a drámaírót is zavarta Pintérnek, a nyugati fogságból hazatért munkásnak reakciói a jelenlegi hatalommal szemben, de zavarja Küttelt, a volt gyárigazgatót, Bernát főhadnagyot, aki mielőtt távozik a színről, odaszól Blaskónak, hogy lője le Pintért.

Említettem már, hogy a FUCCS is - l973 - ehhez a probléma-körhöz tartozik. Vagyis nemcsak a kártyajátékban, a huszonegyezésben lehet befuccsolni, hanem a politikai játékokban is. És van úgy, hogy a kinevezetteknek nemcsak a hatalmat képtelenek igazán birtokolni, hanem a legbensőbb magánéletük alakításában is csődöt mondanak. Igaz, a darabban Ilon és Rudi a saját csődhelyzetüket még képesek felismerni, de tudják, hogy az osztály, amelybe beleszülettek, erre képtelen." /Az ellentmondás / tudom, fantasztikus,/ viszont sohasem / antagonisztikus! / ...../ Lehet, hogy nem is vagyunk már, / vagy nem is vagyunk még / ... /De voltunk, mert a voltunk fáj. / ..... / Lennünk ez is elég! / ". Vagyis úgy lenni, létezni, abban a reményben lennünk, hogy egyszer majd az emberiségen belül maga az ember lesz a legfontosabb, és minden más az után csak. A legnagyobb nemzetektől a legkisebb nemzetekig, a mindenféle osztályok, rétegek, csoportok, mind-mind magát az embert tartják a legfontosabbnak. Végül, ami igazán naív vágyálom: /Egykor hozzánk hasonul a polgár! / ... / az egész emberiség!.../" De nem volt-e ehhez hasonló vágyálom az első keresztények között, hogy egyszer majdaz egész Róma, a római patriciusok, a zsidó főpapok is elfogadják a krisztusi jóságot, szeretetet, igazságot?! Hogy - hasonulnak?! A legeslegelső keresztények talán nem uralkodni, csak élni akartak ebben a hitben. Itt Ilon képzeli a szobába a férjét, Rudit, - akit még mindig szeretet - és a többi figurát, hogy végiggondolja a házasságuk, az életük jelenét, és talán a további közös jövőt is.

A három felvonásos darab formája - többek között - itt is szabadvers. A rímekkel, ritmussal itt is játszani lehet. Gondolatokat, érzéseket hangsúlyozni, elmenni, - ha kell, kicsit a pátosz, pejoratív értelemben a patetikusfelé - ahogy a többi verses drámában is. És talán ez a darabom azok közé tartozik, amelyet egy kevésbé skrupulózus rendező bárhol, bármikor színpadra állíthat, mert a házassági konfliktusok, a szerelem és a szex problémái azokat is érdeklik, akik a társadalmi problémák iránt kevésbé érzékenyek.

A SÁNTA HINTALÓ -l974. - és a SZENTELTVÍZ - l977. -ebből a szempontból ma, és még jó ideig sokkal nehezebben kaphat színpadot. Ezekhez a darabokhoz még holnap is egy szuper érzékeny rendezőre és színházi légkörre volna szükség. És lett volna szükség a hetvenes években a politikai fentlevőségek és a színházi fentlevőségek között. Akkor talán kicsit, egészen kicsit másként alakulhatott volna mindaz, ami így túlságosan eltorzult, és a múltba zuhanásuk részben nosztalgiát, részben iszonyatot kelt még egy ideig. Ugyanis a múlt század második felében nemcsak egy osztály rongyolódott cafatokra, hanem a jövőbe vetett hit, ambíciók is így vagy úgy kificamodtak. Még pedig - én úgy látom - országos méretekben. Ma már nemigen esik szó osztályokról - legfeljebb középosztályról -, inkább csak szegényekről és gazdagokról. Itt a Sánta hintalóban és a Szenteltvízben, a főfigurának, Vacskónak, az öreg lakatosnak még eszébe sem jut az egykori szegénység. Neki a hatalomhoz való kapcsolata és a munkástelep lakóinak egymáshoz való viszonya okoz gondot. És a rend. Meg az, hogy valóban ki lehet-e mondani nyilvánosan, amit a munkások gondolnak. Más szempontból lehetséges-e az, hogy akik a társadalomban fent, sőt, legfelül vannak, valóban lehetővé teszik-e, hogy a Vacskó-félék a nyilvánosság előtt hangosan gondolkodjanak. A Szenteltvízben Vacskó fia, Jenő már egyre nyomatékosabban figyelmezteti az apját, és a többi munkás-figurát, hogy félreértik a helyzetet. Különben sem kell ezt az uralkodás-problémát annyit feszegetni. Ezt úgyis azok intézik, akiknek ez a dolguk, mert éppen azért vannak ott, hogy intézzék, amit intézniük kell.

A képzeletnek ezekben a darabokban is megvannak a sajátságos fénytörései. Van úgy, hogy a figurák saját magukról mondják, hogy az öltözőben találkoztak egy színésszel, aki hajszál-pontosan olyan, mint ők, hol azt mondják, hogy a másik nem is az, akinek mondja magát, hanem csak egy színész, hol azt, hogy a másik csak képzeli, amit lát és tapasztal. Játszanak. De nem hangsúlyozzák. Főleg a játék különlegességét nem. Természetesek, néha a bumfordiságig reálisak. Olyan természetesen mondják a magukét, ahogyan lélegzenek. És úgy mondják a Munkás-miatyánkot is, miután megértik, hogy abban miről van szó. Úgy mondják, ahogy egy nagyot sóhajtanak, amikor úgy érzik, ha nem tennék, megfulladnának. Nem idézem az egész Munkás-miatyánkot, csak a felét. " / És megbocsátjuk egymás vétkeit, / ha azok megbocsáthatók. / Miképpen megbocsátjuk azok vétkeit is, / Akik ellenünk vétettek, / ha nem akarnak minket átverni többé! / És vigyázunk, / hogy ne vigyük egymást kísértésbe, / hogy megszabaduljunk a gonosztól, / mert miénk ez az ország, / a hatalom, / és a dicsőség / mindörökké. / Ámen." Talán mindenki számára egyértelmű,-legalábbis remélem, hogy itt semmiféle uralomvágyról, uralkodásról nincs szó. Csak arról, ha a krisztusi miatyánkot mondjuk, senkinek sem jut eszébe, hogy az Isten is úgy a miénk, hogy azt csinálunk vele, amit akarunk, annak adunk az Istenből, akinek és amennyit akarunk. És ha egy munkástelepen élő kis csoport azt mondja, hogy miénk ez az ország, akkor nem azt állítja, hogy akik Budapesten laknak, Budán, a Rózsadombon, azoké - nem! Csupán azt, hogy az ország, a hatalom és a dicsőség most már a miénk - is!... Ezernyolcszáznegyvennyolcig itt Magyarországon még jobbágyok voltak. A nemesség, az arisztokrácia felszabadította őket. Azt mondták nekik, hogy most már ti is olyan emberek vagytok, mint mi. Az ezernyolcszáznegyvennyolc- negyvenkilences szabadságharcban a volt jobbágyok elhitték, hogy ez az ország az ő hazájuk is. És hetek, hónapok alatt olyan katonai erővé váltak, hogy Bécs csak az orosz cár segítségével tudta legyőzni őket. A szabadságharc után még Petőfi özvegye is kiszolgáltatottá vált egy osztrák herceg-tábornoknak, hát akkor mit várhatott az a felszabadított volt jobbágy a hatalomtól és a holnaputántól? Vajon kikből lettek a zsellérek, az ebben az országban ide-oda vándorló kubikusok és a munkások is? Hát csoda-e, hogy ezerkilencszáznegyvennyolc után a hajdani jobbágyivadékok közül sokan elhitték -kezdetben! - hogy ők mostan már uralkodni fognak?! És még inkább csoda-e, hogy akik ebben az uralkodásban egyre inkább kételkedni mertek, - az ötvenhat utáni időket már nem is említem - jó nagy seggberugásokat kaptak?! Hát ezért maradt végülis egyedül a Szenteltvízben az öreg Vacskó a színpadon. Ráadásul a saját fia szolgálja itt a leghatásosabban a nem is túl régi kinevezőket.

A Sánta Hintaló és a Szenteltvíz nemcsak egy történelmi pillanat miatt kapcsolódik össze - annak ellenére, hogy mindegyik külön, önálló darab - összekapcsolják az éppen most említett családi kötelékek is. De ezt a játékot nem először játszom. Mármint azt, hogy valamelyik figurának köze van az esetleg évekkel előbb megírt darabhoz. Tanár koromban szinte rögeszmésen mondtam, hangsúlyoztam azt, - ha nem kaptak elég hangsúlyt a köztudott gondolatok, - hogy a történelmet, az irodalmat, a művészeteket, a tudományt, mindent, ami az időben születik, mindent folyamatában, összefüggéseiben kell vizsgálnunk. Valószínű, tudat alatt ezeknek a gondolatoknak a hatására támadt fel újra meg újra a játékkedvem, hogy a lezárt történetek mögött megmutassak és kibontsak egy másik, az előbbivel összefüggő történetet is. Így a Fuccs Ilonjáról kiderül, hogy az ő apja Pintér, a Pünkösdi királyból. És - ahogy említettem - a Szenteltvízben Jenő, a Sánta hintaló fő figurájának, Vacskónak a fia. A Tenger Ursulája és Árminja felbukkan a sok évvel később írt Négy vidám guberálóban, és még később - már asztráltestben - a Haláli piknikben. Vagy Mária Magdolna fő figurái a Lázárban és az Újezerben. A Frászkarika és a Csigavér két színésze és két munkásfigurája folytatják a játékaikat az egyik darab után a másikban is.

FRÁSZKARIKA l975, CSIGAVÉR l976. Már nemcsak a jelen hatalmi problémáival foglalkoznak, hanem a jövő, sőt a távoli jövő problémáival is, amely lenyűgöző, elképesztően kívánatos ugyan, de még az ott élők sem tudják, hogyan kerültek oda. Mert az időből egy évezred kiesett, vagy talán több is. Ezért mondják ott a távoli jövőben, hogy új időszámításunk után kilencszázhetvenöt. Ebben a távoli jövőben nincsenek országok, társadalmi osztályok, még rendőrség sincs. Aki más javait akarja megszerezni, azt elmegyógyintézetbe zárják, és nem börtönbe. Igaz, horgászni sem lehet, habár a Duna kristálytiszta vize tele van szebbnél szebb halakkal. Mert csúnya dolog a halak szájába acélhorgot akasztani. A két munkásfigurát azért varázsolták a távoli jövőbe, mert tőlük reméltek információt arra vonatkozóan, hogy azok, akik ott élnek a minden képzeletet felülmúló körülmények között, ők hogyan kerültek oda. Mert ezt ők sem értik, éppen azért, mivel kiesett az időből egy évezred, vagy több, ami érthetővé tenné ezt a problémát. A két munkásnak, Keszőnek és Ságinak azonban ezekről a problémákról halvány fogalmuk sincs. Azt azért felfogják - miután a távoli jövő visszaküldte őket, -hogy világvégét játszani nem túl szerencsés még a színpadon sem. Beckett Ó azok a szép napok című darabjának kezdetén lépnek színpadra, hogy megakadályozzák a két színész világvége-játékát. Az idő kitágul, a távoli jövő segíti őket. Sem a közönség, sem a színháziak nem veszik észre, mi folyik a színpadon. A segítség azonban a Frászkarikában nem eléggé hatásos. Ahogy a két munkás kihúzza a lábát a színpadról, a színészek visszazökkennek abba a helyzetbe, amikor elkezdték az Ó, azok a szép napokat. Itt még meggyőzik magukat, hogy egyszerre volt mindkettőjüknek rövidzárlata.

A Csigavérben a távoli jövő már közvetlenül is beavatkozik a négy figura életébe. Kesző és Sági azért mennek el a Színésznő lakására, hogy megkérjék őt meg a Színészt, hogy együtt találják ki, hogy mit cselekedjenek, ami a távoli jövőnek is megfelel. És a színészek tanúskodjanak, hogy őket a távoli jövőből küldték vissza a múltkor, amikor éppen az Ó, azok a szép napokat kezdték játszani. Tehát a két munkásfigura a Színésznő lakására csönget be, és a színpadon találják magukat - a Színésznő lakásában. Ebben a két darabban már egyértelmű a játék a különböző időkkel és terekkel. A távoli jövő a Csigavérben a rádión keresztül már meg is szólal, már kérdez is. Noha a készülék zsinórja nincs is a konnektorba bedugva." /Figyelem, figyelem! / ... / / / Félelem? / Értelem? / ... / Egyedem - / begyedem, / szép világ / egyetem. /Az egyik / feje... láb. /Nem adja / így alább. /Csókolják / lábfejen! / A másik / agyát meg / sajtolják /préselik. / De ő azt / nem bánja, / hogyha jól.../ fizetik! / Aztán a / harmadik! / Milyen a harmadik? / ... / Milyen az ezredik? / ... / Kérdezzük, / nálatok /az idő / hogy folyik? /" Vagyis az ember itt a jelenben, a XX. Század második felében merre tart? Mit kezdenek egymással az értelmiségi és nem értelmiségi emberek? És mire mennek - együtt? Mit kezdenek együtt a - hatalommal? Mert ott a távoli jövőben a hatalom jellege és lényege már megváltozott. De félő, hogy az is visszafordulhat, és azzá lesz minden, ami van. Mivel az emberben bőven munkálnak még az állati ösztönök, amelyet a tudat a nem kívánt irányban túl hatásosra növel.

Mielőtt a hatalom és akár a távoli jövő problémájával tovább foglalkoznék, talán most a leghelyesebb felhívni a figyelmet jó néhány darabom alaphelyszínére, magára a színpadra. Vagyis amikor maga a színpad a helyszín. A színházat, a színpadot alighanem zsigerből szeretem. Noha ennek sokáig, nagyon sokáig nem voltam tudatában. Nem is lehettem. Mivel Pápán a negyvenes években nem volt színház. Viszont egyetemista koromban leendő, majd nemcsak leendő feleségemmel gyakran jártunk moziba, színházba. - Talán túl gyakran is - a kevés, nagyon kevés ösztöndíjunk terhére. Vállalva még a szó szoros értelemben vett éhezést is, bár azokban az időkben elsősorban és mindenek előtt csak költő akartam lenni. A drámaírás jóformán még eszembe sem jutott, függetlenül attól, hogy a színpadot, a színházat mennyire szerettem. De a Sánta hintalóban és a többi darabomban nem a színpad, a színház szeretete a fontos. Ezekben a darabokban közvetve vagy közvetlenül a hatalomhoz való viszonyokról, problémákról van szó. Itt maga a színpad részben kiemel, nyomatékosít, részben idézőjelbe tesz. Itt a világítás is elsősorban ugyanezeket a célokat szolgálja. A színpad ezekben a darabokban a hatalom valóságos színterét szolgálja. Olyan, mint a hajdani hatalomról a hajdani trónterem. Az igazi uralkodók szinte soha nincsenek jelen, de a tróntermet, illetve bármilyen termet, ahol a döntések születnek szemmeltartják, vagy szemmeltartatják. És ezt tudják a hatalomhoz így vagy úgy közelebb vagy távolabb állók is. Viselkedésüket is így vagy úgy ez határozza meg. A lényeg az, hogy ha a színház, a színpad különös hangsúlyt kap, akkor az - ismétlem - a hatalommal kapcsolatban mindig kiemel, nyomatékosít vagy idézőjelbe tesz.

Színpadon játszódik a NÉGY VIDÁM GUBERÁLÓ is, amelyet l996-ban írtam. Húsz évvel a Csigavér után. Ekkorra már a Szovjetunió megbukott. A proletárdiktatúrát, a munkáshatalmat, mint a szörnyűséges múltat emlegetik éppen azok, akik ebben a múltban a kinevezőkhöz és nem a kinevezettekhez tartoztak. Csak most másik nyakkendőt kötöttek. És az értelmiség, mint társadalmi réteg talán még a munkásosztálynál is jobban széttöredezett. Viszont nem tűnt el. Töredezetten ott úszik a társadalom kavargó, zavaros felszínén. A négy vidám guberáló közül kettő itt már nem a felszínen úszik. A Doktor, a Tanár éppen úgy nem tudják, hogyan kerültek - erre! - a színpadra, mint a másik kettő, Nagy, a munka nélküli munkás, és Sári a volt bölcsődei dolgozó. A Csigavér munkásai még azt nem értik, hogyan kerülhettek - ők! - a távoli jövőbe. De - itt! - a színpadon a színház igazgatója sem érti, hogy a guberálók hogyan kerültek a színpadra. Telefonál a rendőrségre, de a rendőrség nem tud segíteni. Tehát a guberálók egyelőre maradnak. Ezek az értelmiségiek nem a nyakkendőjükkel vannak elfoglalva. Ahogy gondolkoznak, ahogy a változásokat szemlélik, az is hozzájárul ahhoz, hogy az utcára szorulnak. A színház azonban mégsem megy csődbe - egyelőre. A darab végén az igazgató igyekszik megnyugtatni a közönséget, hogy az előadásra megvan a pénz. És nemcsak a pénz, hanem az is, amit pénzzel nem lehet megfizetni. " Jött egy csapat valahonnan (Bizonytalanul fölfelé mutat, körözve a levegőben), de nem tudjuk pontosan. Viszont nagyon, nagyon szimpatikusak voltak. Azt javasolták,hogy kezdjük egy új... csináljunk egy új... remélem, ezt nem kell tovább magyaráznom. /.../ Mert ha nem fogadjuk el a javaslatot, akkor egyfelől nyakunkon a totális csőd, másfelől - és ez az én személyes véleményem - tényleg valami újjal kell próbálkozni." Vagyis még van jövőnk. A jövő - itt már azt sem tudjuk, mennyire távoli - még mindig megpróbál segíteni. Felvillant valamit a jövőben élő földről. De emberek nélkül.

LÁZÁR. l986. Tizennégy év után a Mária Magdolna után most Lázár. És Lázár az, aki álmodik. Vagy valaki, aki Lázárnak álmodja magát. És beleálmodja magát egy nagyvárosi ház valamelyik felső emeleti lakásába. Közben talán ott lesz a mindenkori közönség között, ha majd ezt a darabot játsszák. Meg a színpadon, ahol álmában, a színpadbéli lakásában Lázárként álmodik. A másik figura Márta. Ő lesz Mária Magdolna is, és Margarita, Lázár elvált felesége. Azért épp Márta, mert a bibliai Lázárnak, - akit Jézus feltámasztott a halálból, - legjobban Mártára van szüksége. Ő, a halálból feltámasztott Lázár az, aki örökös középszerűségre ítéltetett, és középszerűségben tartanak. Ő az, akivel a Sors, a körülmények, a Hatalom, a mindenféle és mindenkori hatalom kedvére játszhat. De Lázár végül is fellázad. Nem akar már többé középszerűként, örökös kiszolgáltatottként élni. Fel akar ébredni ebből az álomból. Kétségbeesetten akar. Bármi áron. Meg akar ütközni a Sorssal, a körülményekkel, a Hatalommal, a mindenféle hatalommal. Az isteni hatalommal is. Nem akarja, hogy örökké semmibe vegyék. Lázár tehát ebben a darabban Mártára rálátja Mária Magdolnát és volt feleségét, Margarítát is, aki csak kapni akar tőle, mindig csak kapni.

ÚJEZER - 2000. Újabb tizennégy év. Itt azt játszottam, hogy az örökké élő Lázár tizennégy év után, a nagy történelmi változás után a Szovjetunió, a birodalom összeomlása után ismét ugyanazt az álmot álmodja, amit tizennégy évvel azelőtt. Vagy majdnem pontosan ugyanazt. Ahogy ezt már az ismétlődő álmokkal lenni szokott. Csak most már az álmodó Lázár külön-külön is látni akarja Mártát, Mária Magdolnát és Margaritátm is.

És arra is kíváncsi, hogy viszonyulnak egymáshoz a testvérei, illetve hogy viszonyulnak Margaritához. Megpróbálja - többek között- Mária Magdolnának megmagyarázni az éppen elmúló huszadik századot."Egyre több erdőt vágnak vagy vágatnak ki, egyre több mezőt árasztanak el gyommal és szeméttel és betonnal a törpe és még törpébb istenek - ma is. Jáhve hatalmát talán még jogos volt úgy magyarázni, hogy nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené, meg a fazekas edényeivel példálózni. - Némely edényt tisztességre, némelyét meg becstelenségre...! Mária. Talán még nem volt olyan évszázad, mint - ez! - a mostani, amelyen éppen most lábalunk át az időben, ahol annyi óriástörpe volt. Ezek a törpe és óriástörpe istenek annyi hatalmat kapartak maguk alá, és toltak nyálas nyelvvel egymás alá... hatalmat vérből, könnyből, mocsokból..."

Az ezekilencszáznyolcvanhatos Lázár még csak fél, még csak könyörög Jáhvénak, hogy szüntesse meg az ő Lázárságát. De tudja azt is, hogy az isteni hatalom nem siet válaszolni az ő könyörgéseire. Az Újezerben álmodó Lázár a darab végén már csak akkor hajlandó felébredni - akár az új ezer évet is átalussza - ha Jáhvénak is szüksége lesz rá, és nemcsak eszköznek tekinti.

EGY SZÁL NAPFÉNY - 2001. Monodráma. Évekkel ezelőtt egy színésznő mondta nekem, hogy igazi monodráma tulajdonképpen nem létezik. Mert a dráma lényegéhez tartozik a konfliktus és a dialógus. Ezután odaadtam neki a hetvenes évek második felében írt Blamázs című egyfelvonásosomat. Kissé kényszeredetten ugyan, de elismerte, hogy az egyfelvonásos igazi dráma. És valóban az. Egy asszonyhoz felmegy az elvált férje, és a fürdőszobában levetkőzik, fürdik, borotválkozik, mert provokálni akarja az asszonyt az új férje előtt. A férfi nem beszél, nem is látjuk, csak a darab vége felé, amikor elmegy. Az asszony viszont mindent megtesz, illetve megtenne, hogy a botrányt elkerülje. Azt hiszem, minden igazi drámához igazi, hiteles helyzet kell. Hiteles drámai helyzet. És hiteles figurák. Illetve a monodrámában hiteles figura. Akinek most és itt kell elmondani, amit mondania kell. És nem elég, ha hangosan, magában beszél. Sokszor láthattunk, hallhattunk magukban beszélő, motyogó embereket. És a nagymama is mesél az unokájának, a szülő a gyerekének - ha abban a pillanatban találja is ki -, az akkor is csak mese, és nem dráma. Még akkor sem, ha valami valós történetet mond el. Igen, a dráma lényegéhez tartozik a konfliktus és a dialógus, de ha megvan a hiteles drámai helyzet, a hiteles figura, úgy lehetséges az igazi monodráma is. Ahogy - fordítva - több szereplővel lényegében mégis egy hosszú monológ... Nem így! Ideje visszatérni oda, amikor az ember végül is az utcára kerül, - ahogy ezt már ennek a tanulmány félének az elején megírtam - tehát az utcára kerül, ha a hatalommal ütközni akar a valóságban is. De csak akkor, ha a hatalom nem érzi magára nézve veszélyesnek. Ha nem akarja elkapni, nyilvánosan megbüntetni.

Az utcára kerültnek, pedig maradnak az elhallgatás mindenféle nyálas, fullasztó, sunyi csöndjei. És maradnak a képzeletbeli konfliktusok - akár több figurával is. Maradnak az igazán csak belülről megélhető monodrámák.

De most nézzük a két részes darabot! Elíz, a negyven-ötven év körüli asszony nyári, kánikulai melegben tér haza, vállán egy kis utazótáskával, kezében tömött szatyorral. A férfi barátjához indult, miközben meggondolta magát, és visszafordult. A lakásában csak a zöld növényei - többek között egy szinte embermagasságú fikusz, könnyezőpálma, diffenbachia - fogadják. Miután elterül az egyik fotelben, a növényeihez kezd beszélni. "Na igen. Titeket azért reggel megöntöztelek. De ki öntöz meg engem? (...) Ha valaki most titokban figyelne, azt hinné, bolond vagyok. Egy buggyant spiné. Egy huzatos csaj. Pedig hozzátok beszélek. Mert nemrég hallottam, vagy olvastam valahol, hogy ha a szobanövényekhez beszélnek, ők ezt megérzik. Hogy jobban nőnek. Hogy egészségesebbek. Meg ilyesmi. Hogy jobban érzitek magatokat." Elíz viszont nem érzi jól magát. A lánya férje börtönben van. Ő meg ráadásul terhes, és Elíz segítségét kéri. Ami a férfiakat illeti, nemcsak a lánya választásával nincs megelégedve, hanem a saját választásával sem, illetve a barátjával is bizonytalan.

A kánikulai melegben Elíznek jólesik egy pohár hideg vörösbor. Sőt, egy, kettő. És kissé becsípett állapotban egyre-másra másnak képzeli magát. "Miért ne lehetnék én - mondjuk - egy híres színésznő, aki éppen fent van a színpadon, és azt játssza, hogy ő egy középkorú, jókarban lévő... (...) Na tehát. Ő egy középkorú óvónő, és az elbocsátását... mit elbocsátását!?... a kirúgását hamarosan esedékesnek tartja. Miközben a telefon... miközben a szobanövényeinek fecseg mindenfélét össze-vissza. (...) Nem vagyok színésznő, aki éppen... Történetesen ha egy királynőt játszik, az más. Úgy ül az aranytrónuson az egyiptomi piramisok árnyékában..."

Elíz a monodráma figurája itt saját magára is rálát egy másik figurát.

Az utolsó darabom a HALÁLI PIKNIK.- 2003. Ez a Tenger folytatása. Amikor már Ursula és Ármin csak asztráltestükben van jelen unokájuk Zsóki képzeletében. Robi, a fiúk, Zsóki apja otthagyta Klárit, a menyüket, és otthagyta Zsókit is. De Zsóki elképzeli, hogy talán mégis lehetséges, hogy az apja visszatérjen hozzájuk. És még egyebet is

 

URSULA: Amikor gyerekek voltunk, és kezdődött a második világháború, talán nem élt három milliárd ember sem a földön.

ÁRMIN: Mire megöregedtünk, több mint öt milliárd.

URSULA: Most meg hat.

Csönd

ROBI: Ez a sör már olyan hideg, mint a lóhugy

KLÁRI: Az enyém hideg.

Csönd

ROBI: Most hiába kísérletezel, angyalom, - nem fog menni.

KLÁRI: Micsoda?

ROBI: Hogy megint hülyének érezzem magam.

Csönd.

ÁRMIN: Ma hat milliárdan vannak.

URSULA: Szegény fiam! Neki mindig a másik a hülye.

ÁRMIN: És mennyien lesznek a század végére?!

Közben az előteret lassan kékes fény, a kelő hold fénye derengi be.

ÁRMIN: Figyelsz, Ursula? Én az egész emberiségről beszélek.

URSULA: Ugyan, Ármin! Majd megeszik egymást! Ha már minden ehető állatot kiirtottak a földön, meg az ehető növényeket is, akkor majd a gazdagok úgy intézik, hogy a szegények kezdjék megenni a még szegényebbeket. Mivel a szegények sohasem tudták megenni a gazdagokat. Végül is az emberhús ehető. Nemcsak a többi állat, az ősemberek is megették egymást. - Erről Robi most is sokat tudna mesélni...

ÁRMIN: Lehet, hogy igazad van, Ursula. De legalább akkor megszűnnek a nemzetiségi meg a faji problémák.

Csönd.

URSULA: Azt hiszem, butaságot mondtam.

ÁRMIN: Mikor?

URSULA: Amikor lázadoztam az asztráltest ellen.

ÁRMIN: Mert rájöttél, hogy így nem kell emberhúst enni?

URSULA: Mert olyan jó érzés, hogy ma már nincsenek rémálmaim.

ÁRMIN: A rémálmokat én sem szeretem, Ursula. Ennek ellenére most mégis szívesen rákiáltanék ezekre itt, hogy térjenek már észre, amíg lehet.

URSULA: De ránk, akik már meghaltunk, ránk már nem figyelnek.

 

Tehát a múlt század közepétől folytatódik ugyan a történet, de már megszűntek Ursula rémálmai, az új rémálmokhoz, pedig már semmi közük. Azt a még élőknek kellene felfogniuk. Csak az a baj, hogy az állatvilágban egyedül az ember az a faj, amely képes önmagának is hazudni, önmagát is becsapni. Különben is a rémlátomások mindig túloznak. Vagy ha nem, akkor viszont meg lehet szokni őket. És akkor már nem is olyan rémes rémlátomások. Egyébként a galaxis még be nem járt másik felén talán lehet találni igazán értelmes lényeket. És lehet, hogy itt az élők között is vannak, akiknek előbb-utóbb szükségük lesz a halottak bölcseségére is.

Ebben a tanulmányfélében azt is említettem már, hogy a Haláli piknik formai megoldásában nem a Tengerhez, inkább a Trófeához áll közelebb. Itt sincsenek rálátásos alakváltozások. A figurák végig azonosak önmagukkal akár elképzelt élők, akár halottak, pontosabban asztráltestben élők. Így a váltások - az időben és a térben - is oldottabbak.

Befejezésül még egyszer! Itt vannak a drámák, a bennük szereplő figurák, akik általam lettek így vagy úgy. Olyanok, amilyenek, hát - többek között - éppen ezt akartam itt elmondani. Mivel azok a figurák, amelyek egy-egy darabban általam létrejöttek, még nem nagyon bizonyíthatták, hogy mennyire életképesek, az igazi színészek által. És az igazi rendezők által. Akik elsősorban nem önmagukat akarják megvalósítani, hanem a darabot. Mert csak így derülhet ki általuk és az igazi színészek által, hogy az elképzeléseim igazak vagy nem.

Ennek a tanulmányfélének az elején már említettem a zenéhez, főleg a szimfonikus zenéhez való vonzódásomat. Azt is, hogy nem tudok elképzelni olyan karmestert, aki úgy akarja megvalósítani önmagát, hogy mondjuk Beethoven IX. szimfóniájából az Örömódát az első tétel elejére tegye, vagy elhagyja. Mondtam ezt - és most is mondom - az igazi rendezőről. Lehet, hogy tévedek, de én úgy látom, hogy a jó rendező és a jó karmester között talán a legnagyobb különbség is csak az, hogy az egyik mindig a zenészek előtt áll, a másika színészek mögött. Az egyiket mindig látja a közönség, a másikat mindig csak érezheti.

 

2004. április.