SZÖVEDÉK

1.

A már idős asszony ahányszor csak meglátogatta a távoli nyugaton élő rokonokat, mindig derűs nyugalommal szállt le a vonatról, amikor hazaérkezett Budapestre egy pesti majdnem belvárosi parkszéli, nem túl nagy lakótelepi lakásába.
A lakótelepen néhány háztömbbel odébb lakott a fia a feleségével. A lányuk, az unokája már elköltözött, mert élni akarja a saját önálló életét.
A fiáék mindig örültek eddig, ha a mama elutazott a rokonaihoz, mert sokkal vidámabb, kiegyensúlyozottabb volt, mint az elutazása előtt. De most lassan kezdték észrevenni, hogy valami nem jó problémán elgondolkozik, hogy valami bántja.
Kezdetben arra gondoltak, hogy a kintiekkel nincs valami rendben.
- Minden rendben van. Nagyon jól éreztem magam. Mindig figyelmesek, aranyosak voltak - és mosolygott.
- Akkor meg mi a baj?
- Mondtam már, hogy semmi.
A menye, akit úgy szeretett, mintha a saját lánya volna nem nyugodott bele a kitérő válaszokba. Tapintatosan addig faggatta az anyósát, míg az végül is nem hallgatott tovább.

2.

- Hát jó. Nincs velem semmi baj, se kint velük, sem veletek.
- És mesélni kezdett.
Nem sokkal azután, hogy odakint vonatra szállt, a vonaton találkozott a fiatalkori legjobb és leginkább szeretett barátnőjével. Aki pár évvel fiatalabb volt nála, de néha olyanokat mondott, és úgy viselkedett, mintha ő lett volna az idősebb. A stílusa, a látásmódja, az iróniája, az öniróniája figyelemre méltó volt. Többen voltak testvérek. Volt egy bátyja is, egy nővére is. Velük azonban nem sok kapcsolata volt.
Miután kiörvendezték egymással magukat, miután kiderült, hogy mind a ketten özvegyek, hogy a férjük halála után már nem is akarnak újra férjhez menni, a családjukról is egyre több szó esett.
Amikor a nővére is szóba került, egyre inkább akadozott, bizonytalankodott.
- Tudod, most azért folyik most ilyen csillogó eleganciával a szó...
- Ha kicsit is kínos, ne mesélj róla. - szólt közbe az idős asszony.
- Ugyan! Csak az egész olyan...keresem rá a szavakat, és mintha valami... szinte ilyenkor mindig valami büdös, mocsokba nyúlnék. Mikor legutóbb találkoztunk, talán emlékszel, kórházban is dolgoztam.
- Igen, emlékszem.
- Nahát! A szellemi mocsok néha undorítóbb a legbüdösebb emberi ürüléknél.
- Már kinek-kinek.
- Én egyet értek. Mármint a - néhával. Most olyan... olyan szomorú lettél.
- Az utóbbi időben egyre többet, egyre hosszabban vagyok ilyen hirtelen szomorú.
- Nekem így is olyan vagy, mint amikor te is otthon voltál.
A barátnője egy nagyot sóhajtott, majd keserűen felnevetett, azután egy kis csönd után újra mesélni kezdett. Mivel a már idős asszony is régóta ismerte a barátnője nővérét, a távoli múlt szinte csak vázlatosan került szóba. Abban az országban, abban a városban, ahol most él a családjával, ahol már ott élt a bátyja, a gyerektelen magányos nővére is, nem szívesen beszélt arról, ami a nővérével történt, ami - egyre gyakrabban úgy érezte, - őt is szinte halálosan elfárasztotta. Most azonban ott a vonaton saját maga szavára is ellenállhatatlanul bugyogtak fel a közeli történések egymásutánjai.
A nővérének egy szerencsétlen elesés után nemcsak enyhe lefolyású agytrombózisa volt, hanem a kórházi orvosok felhívták a család figyelmét, hogy kezdődő, visszafordíthatatlan agyleépülés is kimutatható nála. Felhívták a család figyelmét arra is, hogy a betegnek huszonnégy órás felügyeletre van szüksége. Saját magát ellátni már most képtelen. A továbbiakban pedig még képtelenebb lesz.
A bátyjának olyanok voltak a körülményei, a felesége már évekkel előbb meghalt, hogy oda a beteg nővér nem mehetett. Tehát, maradt ő - a hugica.
Úgy is, mint hajdani egészségügyis.
Az öregek otthonára nem gondoltatok? - kérdezte a barátnőjét az idős asszony. Mivel azt azonnal felfogta, hogy a barátnője sem képes az ilyen feladatnak a végleges megoldására.
Dönteni azonnal kellett. A nővére a kórházban nem maradhatott tovább.
- Nem vihettem a saját lakásába sem. Az nálatok Pesten jelenleg olyan tizenhat millió forint körül van. Ha én megyek oda vele, akkor az én otthonom, az én életem borul fel teljesen. Így pedig az ő lakása maradt üresen, amit a nyugdíjából kell fenntartani és fizetni a betegségekkel járó összes költségeket is. A nővér pedig nem fogta fel igazán sem a saját betegségét, sem a huszonnégy órás felügyeletnek szükségességét akkor, sem amikor egy kicsit kitisztult az agya. Az évekkel idősebb jogán úgy viselkedett a húgával, hogy annak mi a kötelessége vele szemben.
Mintha az agyában hosszú karmos újjak nőttek volna, amelyekkel alaposan megmarkolja azt, ami az övé. Régebben örökölt. A mi viszonyainkhoz képes jelentősebb összeget, ami lassan kifolyt a keze közül. Ilyenkor még az árnyéka is olyan nagyasszonyos lett, akire érdemes odafigyelni, mert ő adni is tud, akinek adni akar.
- Adni, csak úgy!
- Úgy is. Meg kölcsön is. Te! Ez egy akkora gubanc, ha a pokolba begurítanák, lassan kihűlne a pokol is. Mert akik a tüzet rakják azok is a gubancot próbálnák kibogozni. De csak a fő ördög tudja, hogy a gubanc csak addig hasznos, amíg úgy látszik nem is lehet kibogozni. A lelkeknek meg mindegy, hogy megsülnek vagy megfagynak.
Ahogy a barátnő tovább mesélt, lassan az is kiderült, hogy ott sunnyog a fő ördög, a fő gonosz, ahol el sem tudjuk képzelni, hogy ott van.

3.

Az idős asszony menye nem nyugodott bele az anyós hallgatag kedélyváltozásaiba. Az a történet, amit a nyugati rokonai látogatása után hazafelé utazva a vonaton az addig évtizedek óta nem látott batárnője mesélt, nem lehet annyira súlyos ok ezekre a hallgatag kedélyváltozásokra, amelyek hetek óta, sőt már hónapok óta még mindig észre vehetőek.
- Mami, remélem, erre a szűrővizsgálatra elmegy?
- Az még messze van.
- Már nincs egészen egy hét.
- Figyelj kedvesem!
- Mamikám éppen azért mondtam, mert figyelek.
- Majd, ha annyi idős leszel, mint én, majd megkérdezem tőled, hogy legalább egyszer hajlandó vagy-e elmenni a szűrővizsgálatra?
- És tudja, mit fogok a maminak mondani?
- Hogy utálod a betegtudatot.
- Mert egy ilyen öregnek, mint én, már mindig találnak valami ilyen-olyan problémát, és rögvest felírnak valami újabb bogyókat azok az áldott jó orvosok - idézte tovább az anyósát.
- Helyes. Na! Látod, hogy tudod. - mondta mosolyogva a menyének az idős asszony.
Kicsit hallgattak. Azután a menye újra megszólalt.
- Azóta nincs hír a barátnőről?
- Nincs.
- Ugye még Ausztria előtt leszállt a vonatról?
- Igen. És felírtuk egymás címét... csakhogy én az övét valahol elkevertem. Már többször eszembe jutott, hogy írok neki. Tudom, hogy valami nagyon jó helyre tettem. De elfelejtettem hová. Vagy az is lehet, hogy csak akartam valami nagyon jó helyre tenni... és csak úgy, kevertem el.
- Legalább az országra, a városra csak emlékszik?
- Persze, hogy emlékszem. A csudában is! Annyi ország meg város...majd eszembe jut. De hogy az ilyen szörnyűség még nyugaton is...egy olyan világban is, egy fasizmus után...koncentrációs táborok után...hát milyen világban élünk?... Mondd!
- A mami eddig nem nagyon politizált.
- Ez nem politika.
- Ma minden politika.
- Azért amikor Istenhez fordulunk kedvesem, akkor az talán mégsem politika.
- Már aki hozzá fordul.
- Igaz. Nem tudom, hogy a szegény barátnőm nővére legalább képes-e hozzá fordulni abban a szörnyű helyzetében, amikor kicsit normálisabb állapotban van?! Vagy akkor is a lakása, meg az őt kifosztani akaró családja körül kavarognak mégis a gondolatai?

4.

Az idős asszony egyre ritkábban gondolt a régi, kedves barátnőjével való találkozásra. A derűs nyugalma egyre inkább visszatért. Megünnepelték a fia születésnapját, megismerte az unokája új fiúját. A fiával, meg a menyével még színházba is voltak. Mivel egészen közel laktak egymáshoz gyakran ment át hozzájuk, és örült, hogy ő segíthetett a háztartás körüli munkában. Mert a menye informatikusként dolgozott és még néhány éve volt hátra a nyugdíjig.
- De most még a fia nem jött haza és csak ketten voltak a lakásban, amikor a postás csengetett. A menyének jött ajánlott levél a lányától.
- Látom maga is itt van fiatalasszony? Magának is van levele. Bedobtam a levélszekrénybe. - Mondta évődő humorral a postás.
- Köszönöm nagyapó.
- Nocsak! Valami udvarló mamika?
- Dehogy. Asszony írta, és külföldről. - Mondta a postás
Ahogy elment, mivel mind ketten tudták, hogy az idős asszony kitől kapott levelet, zavart, feszült csend került köréjük.
Az idős asszony azonban igyekezett hamar összeszedni magát.
- Na, legalább most már én is írhatok neki.
- Mert a feladó címe is ott van a borítékon.
- Igen.
- Remélem, hogy más is van abban a levélben, nemcsak az a szörnyű mese.
- Mit ír az unokám? És miért ajánlott?...
- Egy kis pénzt kér. Kölcsön.
- A múltkor azt mondtad, hogy majdnem több a fizetése, mint a tiéd.
- A Balaton sem sokkal olcsóbb, mint akárhol másutt.
- A fiújának sincs?
- Minden ki-ki alapon megy.
- Biztos?
- Mami együtt járnak. Nem a felesége.
- Értem. Akkor inkább ennek örülni lehet, ugye?
- Én minden esetre örülök neki. A férjhez menéssel még nagyon ráér.
- Azért ebben nem vagyok egészen biztos. Bár tudom, hogy ma más a világ, mint régebben volt.
- De nem mindenben rosszabb.

5.

Kevés idővel azután, hogy idős asszony hazament, megjelent nála a menye is. Azonnal látta, hogy az anyósa elolvasta a levelet.
- Mami, ez nem a mi problémánk.
- Azért elolvashatod, ha akarod.
- Hát persze. - És a menye a kibontott borítékból a levelet azonnal olvasni kezdte. - Mi az, hogy öreglány?
- Akkor is azt mondta, amikor fiatalok voltunk. Mivel ő volt a fiatalabb. Ilyen volt a stílusa. Néha ezt mondta még a vonaton is.
Az idős asszony csak ült mozdulatlanul valahová messzire vesző tekintettel. A menye pedig olvasta a levelet.
A barátnő azzal kezdte, hogy mire ez az egész az anyósa kezébe kerül, addigra ő már minden valószínűség szerint odaát lesz, ha ugyan van odaát. És ha van, akkor szinte biztos, hogy valami égi fertőtlenítőn kell neki keresztül menni, mert olyan világból jött ahol a szenny kezd mindent elborítani. Azután még bevezetőképpen megindokolta, hogy miért írta meg ezt a levelet. Mert dühös volt. Nagyon dühös. A saját tehetetlensége is nagyon dühítette. Emlékeztette az idős barátnőjét, hogy ő kérdezett először az öregek otthonára. És akkor részletesen elmesélte, hogy milyennek látta - csak hátulról az igazgatót - miközben a nővére sírós panaszkodását hallgatta, hogy minek hozták ide, itt ő nem akar maradni. Ahogy föltekintett amikor figyelmeztették, hogy ott megy az igazgató, azt hitte, hogy a bátyjáék tévednek, mert az igazgató úgy vonult végig az idősekkel zsúfolt termen, mintha nem is férfi lenne.

6.

"Igazgató Úr! Miután bátyám helyeslésével a fia, az unokaöcsém intézkedései révén a nővérem az ön intézetébe került, a már említett első hét után. A következő héten már az is világossá vált, hogy az Igaztó Úr szinte gátat nem ismerő, szinte határtalan felelősségtudatának hatása alá került. Ez a szinte gátat nem ismerő, szinte határtalan felelősségtudat az intézetben levő minden betegre vagy nem betegre vagy minden másként betegre is, úgy beteg ahogy önnek megfelel, sőt az az ott dolgozó nővérekre, rendfenntartókra is kiterjed. Az Igazgató Úr csendes, bársonyosan sima hangjában mindig ott volt a célratörő határozottság, de szükség esetén ott lapul némi fenyegetés is.
Azon a hivatalos megbeszélésen, ami a nővérem lakása eladásának ügyében történt az ön irodájában, az illetékes hivatalnok - nálunk otthon ez a közjegyző - én nem voltam ott. De ott volt a bátyám, az unokaöcsém a feleségével, így mindenről tudok.
Tehát, hogy a nővérem lakása hivatalosan eladhatóvá váljék - a vevő már megvolt, szándéknyilatkozatát megfelelő pénzösszeggel kifejezte - a nővéremnek az illetékes hivatalnok előtt megjelent - közölni kellett, hogy a lakása eladásába beleegyezik. És ezért a nyilatkozatot az ő aláírásával hitelesíteni kellett.
És ekkor szólalt meg ön Igazgató úr, megkérdezvén azon a csendes, sima, bársonyos hangján, hogy akarja-e a nővérem a négyágyas szoba helyett ahol most az ágya van, egy kétágyas szobát?
- Megkapom?
- Természetes.
- Nem írom alá.
Abbizony, Igazgató Úr! A nővérem lakásának eladását imigyen ön meghiúsította. Ráadásul az ön intézetének tájékoztatása szerint a nővérem néhány hét után lemondott a kétágyas szobáról. Mindezt az Igazgató Úr szinte gátnélküli, szinte határtalan felelősségtudatának hatására.
Hoppá! Hoppá, Igazgató Úr! Trinpalam-pam! Kicsit előre szaladtam. Ugyanis néhány dolgot meg kell említenem, ami az Igazgató Úr áldásos, szinte gátnélküli, szinte határtalan felelősségtudata előtt történt a nővéremmel, a kifosztogató családjával. Pontosabban az én, a mi családunkkal.
Nahát! Tehát! Hogyan is keletkezett ez a családi kifosztogatás?!
Hát csak úgy, hogy a nővérem az unokanagybátyja révén egy házat örökölt otthon Magyarországon, Budapest egyik szélső kerületében. Ezt a házat gyorsan eladta tíz millióért. Még jóval a mostani betegsége előtt nőtt benne a nagyasszonyság is. Adott kölcsönt, a kamatokra csak legyintett, de adott - csak úgy! A bátyám lánya, jelenleg élettársi kapcsolatban él. Az élettárs fia megszagolta, hogy az aranyos, öreg nővéremnek van mit aprítani a tejbe. Meg az ő tejébe is. A nővéremtől kicsalogatott egy nagyobb összeget. Az a fiatalember csak piti szélhámos. Olyan alig ember féle. Lehet sajnálni is. Nekem kicsit nehezemre esik. Annak ellenére, hogy több éves ígéretek közben és után az összeg háromnegyed részét megadta.
Így valahogy Igazgató Úr. Amikor a nővérem rájött az első hét után, hogy jelenleg nem tudom visszafogadni, hogy hosszú, keserves hónapok után tovább gondozzam, etessem, tegyem tisztába, fürdessem... Egyedül. Családom nekem is van, és ott van még a saját életem is. Amikor rájött még egy-egy világosabb pillanatában, elkezdett ott a szobájában, ott az intézetben megint panaszkodni.
Türelem Igazgató Úr! Még egy kis türelem!
Mert a nővérem nemcsak ott az intézetben panaszkodott, ahol sikerült szinte égi szintre felemelni az Igazgató Úr szinte gátnélküli, szinte határtalan felelősségtudatát a szegény beteg, de döntő képes, védelemre szoruló ápoltjukkal kapcsolatban, - egy-két hét intézeti tartózkodása után, – hanem panaszkodott a nővérem még a kórházba kerülése, meg a hozzám a húgához kerülése előtt is. Hogy a család kifosztotta.
Mielőtt bevittük volna a nővéremet az ön intézetébe, az Igazgató Urat becsületesen tájékoztattuk, hogy a nővéremnek nemcsak enyhe lefolyású agytrombózisa volt, hanem lassú agyi leépülése is, amely visszafordíthatatlan. A szóbeli majd írásbeli tájékoztatás szerint is. És mivel a beteg saját magát ellátni nem tudja, huszonnégy órás felügyelet szükséges. Ezután került hosszabb, számomra nemcsak nagyon fárasztó, de egyre inkább kimondhatatlanul alig elviselhetően hónapokra hozzám. Illetve végül is az Igazgató Úr intézetébe.
A bátyám fiával, az unokaöcsémmel előtte még szóbeli megegyezés történt, azt az összeget, amit az Igazgató Úr diktált:
Az idősek otthona havi ellátásáért,
a beköltözés előtt egy hónappal a megfelelő összeg befizetése után.
Az egyelőre három havi ellátás az ideiglenes négy ágyas szoba, majd a végleges két ágyas szoba fizetendő összege, messze túlhaladta a nővérem nyugdíját. Ezért volt szükséges a lakása eladására. Amelyet a már fentebb említettek szerint a beteg érdekében a szinte gátat nem ismerő, szinte határtalan felelősség tudatával kegyeskedett megakadályozni annak a hivatalnoknak a jelenlétében.
Bocsánat! Ez is már fentebb!...
Csakhogy van itt még valami nagyon fontos történetecske. Legalább így utólag nem árt, ha Igazgató Úr ezt is megismeri.
Az, hogy a nővérem nem írja alá a lakása eladásának beleegyező iratát, már készen volt az ő agyában. De valószínű egy újabb stroke utóhatása az irántam való rosszindulata még erősen kulminált. Mivel – talán már ezt is említettem – én voltam a legfőbb fosztogató. A bátyámnak – aki a fiával, a menyével volt jelen – azt magyarázta, hogy elsősorban én akarom a lakását. Egyébként most is itt vagyok az emeleten. Mert az Igazgató Úr szeretője vagyok. És ez után mentek be a bátyámék az Igazgató Úr irodájába, ahol eme kis epizód végén a családi történet, mint fentebb folytatódott.
Miszerint, bocsánat, megint majdnem elfelejtettem valamit!...
A bátyám erélyesen, a fia az unokaöcsém még erélyesebben tiltakozott, hogy az Igazgató Úr ezért be is perelhet bennünket, azzal, hogy csupán ezt mi csak kitaláltuk. Én akkor azzal érveltem, hogy az ő hitelességük mellett ott áll az orvosi zárójelentések hitelessége is a visszafordíthatatlan agyi leépülésről.
Akkor folytatom onnan, hogy eme kis epizód végén a családi történet, mint fentebb folytatódott. A hivatalos ember eltávozása után, a bátyám fia és felesége tanácstalankodott, hogy most hogyan legyen tovább. Ki fizeti azokat az összegeket, amelyekre az Igazgató Úr az intézet számára igényt tart?! És az üres lakás után a közös költségeket, meg az egyebeket?!
Ön akkor elkezdte az unokaöcsémet és feleségét kioktatni, hogy nem olvasták el eléggé figyelmesen azt a szerződést, amit – én! – aláírtam. Mert akkor tudhatnák, hogy akkor neki a beteg érdekébe mihez van joga, illetve mi a kötelessége.
Csakhogy! Én ilyen szerződést nem írtam alá. Ilyen szerződés nincs!
Talán nyomatékosan is felesleges megjegyeznem, hogy az agyilag leépülő beteg lehet, hogy amíg a bíróság által nincs kijelölt gondokság alá helyezve, a törvény szerint döntőképes. De valótlan állítások, ferdítések, torzítások még sem tekinthető törvényesnek!!!
A következő látogatáson már bátyámékkal ott volt a lánya is. Az Igazgató Úr csendesen, a szokott bársonyos, sima hangján közölte velük, hogy a nővérem már nem is akarja látni őket. És a hangjában ott volt a céltudatos határozottság is, hogy mindahányan hagyjuk el az intézetét, ha nem kihívja a rendőrséget. A bátyám lánya, amennyire lehetett kicsit erélyesebben kérte, hogy legalább ezt a kezében lévő virágot hadd adja át a nővéremnek. Erre ön Igazgató Úr 1 – egy percet engedélyezett a nővérem keresztlányának, de úgy, hogy ön is jelen legyen a teljes, szinte gát nélküli, szinte határtalan felelősségtudatával.
Az intézet kapuján kívül a kifosztogató családtagok hívták ki mégis a rendőrséget, hogy az ő behatárolt felelősségtudatukkal segítsék őket hozzá, hogy mégis csak láthassák a beteg nővéremet.
Ezt a háromtagú rendőr járőr sem tudta elérni. Jegyzőkönyv habár az Igazgató Úrnál készült, de azt ők a kapun kívülre szorultak csak bírósági úton kaphatják meg, mert lehet, hogy ebben az országban a rendőrség sem állhat mindig az igazság és a szabadság védelmének nyilvánvaló magaslatain.
Következtek más családtagok telefonon vagy személyesen, de igencsak a következetes és hűséges tolmácsi üzenetekbe ütköztek. Vagyis: a nővérem nem kívánja látni, vagy a nővérem alszik vagy küldjenek képeslapot, amit nézegetni tud. Minél több a képeslap, annál jobb a nővéremnek. Ugyebár?!
És következett a kulcsprobléma.
A nővérem többször kérte a lakása kulcsait intézeti tolmácsolásban. Mi erre szükségtelennek tartottuk még reagálni is, pontosabban a sokadik kulcskérdésre. Mert amikor hozzám került az ő tudtával és beleegyezésével a bátyám és én őriztük a kulcsokat. Volt már csőtörés is a lakásban, akkor még nem volt beteg. Viszont ő is megértette, ha bármi történik, mi gyorsan tudunk reagálni. A lakással kapcsolatos pénzügyeit először a bátyámék, majd én rendeztem.
Mindaddig! Na, meddig?!
Hát addig, amíg az Igazgató Úr szinte gát nélküli, szinte határtalan felelősségtudatával el nem vitte a nővéremet kerekes székestül, mivel járni már nem tud, két nővérestül, a nővérem lakására. És feltörték a lakás ajtaját, miközben a folyosóról egy másik lakásból kíváncsian kinézett egy lakó, de őt megnyugtatták, hogy nem betörés, csak zárcsere, csak kizárása a fosztogató családnak, tehát nem is kell szólni senkinek.
Az akció sikeréhez ezúttal nem férhet semmi kétség. Az Igazgató Úr szinte gátnélküli, szinte határtalan felelősségtudatával megvédte a nővéremet a saját elvetemült testvéreitől, unokatestvéreitől, az egész fosztogató családtól. És amíg él, tökéletes védelmet élvez az öregeket szerető otthonának erős falain belül.
És most végül néhány kérdés:
Mivel az intézményének nevében is bent van, hogy Ön és az intézménye azokért az emberekért él, akik az idő utolsó völgyeiben jutottak, továbbá, utolsó lehetőségként az Ön intézményében laknak, általában halálukig, kinek a számára zárt ki minket a nővérem lakásából?! Miért akadályozta meg, hogy a bátyám fia, az unokaöcsém, a nővérem lakását az általa intézett módon eladják? És abból az összegből minden felmerülő költséget fizetni tudjunk? Viszont, ha minden orvosi vélemény ellenére a nővérem mégis felépülne, a maradék összegből még mindig tudtunk volna venni egy kisebb lakást. Még egyszer hangsúlyozom, kinek a számára és miért akadályozta meg az Igazgató Úr szinte gát nélküli, szinte határtalan felelősségtudatával, valótlan állításokkal, torzításokkal, hogy a családja is beleszólhasson a beteg nővérem sorsának alakulásába?
Tudom, hogy a kérdések feleslegesek. Meg az az elképzelésem is, hogy a nővéremet minden feljelentésekkel járó hosszabb eljárás előtt visszaszállítassék oda, ahol az előbb volt.
Mivel Ön a szint gátat nem ismerő, szinte határtalan felelősségtudatával olyan magabiztosan állította és állítja, hogy az intézet a törvénnyel együtt erősebb a mi behatárolt felelősségtudatunknál, ezért nekem nincs más lehetőségem, mint az, hogy tudomásul vegyem a családunk akaratát, amennyiben ők a hosszabb, hosszabbnál is hosszú ideig tartó törvényes utat választják, mivel ők sem akarnak belenyugodni, hogy a beteg testvér, rokon kifosztásának bélyegét viseljék.
Igen. Tudom, hogy mind az, amit itt az Ön számára leírtam olyan, mint egy szörnyű szövedék. De nem mindegy, hogy az a valóságban egy tüskés bozótos, vagy az ember által csinált törvények így vagy úgy magyarázható szövedéke. Mert van az érdekek, az események, a gondolatok, a hazugságok, a rágalmak szövedéke is.
Ha a törvények ilyen-olyan szövedék, akkor a törvények bozóttüskéitől nemcsak a ruha szakad le az emberről, hanem a hite, az emberi méltósága, az életkedve, vagyis minden, ami az embert emberré teszi. Mindaz leszakad róla.”

7.

Az idős asszony menye hirtelen letette a levélpaksamétát. Mert olvasás közben többször is fölpillantott, látta, hogy az anyósa még mindig úgy ül magába roskadva a sehova néző tekintettel, hogy már nem bírta tovább nézni. Odament hozzá és átölelte.
- Mami! Úgy ül itt, mint egy minden fájdalmak emberi szobra.
Az idős asszony összerezzent, mosolyogni próbált, de nem sikerült neki.
- Elolvastad? – kérdezte.
- Még nem végig. Ott tartok, hogy a barátnője a mamit ifiasszonynak szólítja és még újra öreglánynak is. Meg, hogy végül is nem küldte el az igazgatónak a levelét, mert az egész család, különböző formában, de a lényeget tekintve mindnyájan azt javasolják, hogy azért ne küldje el, mert ez az igazgató olyan rafkós…
- Mi az, hogy rafkós? Rafinált? – kérdezte az idős asszony.
- Az. Rafinált. Hogy a legnagyobb rabló kapitalista is példát vehetne róla.
A levélben a barátnő arról is mesélt, hogy sokszor nem tudott aludni. Hogy csak forgolódott az ágyában éjszaka. Aztán, ha mégis elaludt, álmában odaült mellé egy oly ronda sötét alak… hogyha az idős asszony elképzeli a legrondább alakot ez ennél százszor, …mit százszor, ezerszer! rondább. De ez nem hasonlított külsőleg ám az igazgatóra, csak belülről. És azt suttogta sisteregve, hogy az intézet meg a törvény milliószor erősebb ebben az országban akármilyen családnál.
Még most is feltörnek benne a különböző kérdések, amelyekre alig, vagy egyáltalán nem is tud válaszolni.
Egy:
Miért jöttek ők ide, Magyarországból?!
Kettő:
Miért jöttek ide, egy olyan országba, ahol a törvények olyan szövedékesek, hogy minden politikai erő úgy magyarázza őket, ahogy akarja? Meg, ahogy az erejéből telik?!
Három:
Miért azok állnak legtöbbször vesztésre, akik nem politizálnak vagy, ha mégis, azt várják el a hatalmon lévő politikától, mint a legnagyobb, legmagasabb művészetektől, hogy minél több embernek örömöt okozzanak gondolkodásra serkentsenek, arra serkentve, hogy aki élvezi, másokkal is megossza az örömét?!
Négy:
Miért nem értik meg a hatalmon levők, a hatalomból végleg, vagy egyelőre az ideiglenesen kiesők, hogy a lent levőket mindig fel lehet piszkálni a hatalomban lévők ellen?!
Öt:
Hogy lehetséges egy olyan országban, mint ez is, ahol alig egy két emberöltővel előbb még dühöngött a fasizmus, ahol itt is, mint a világ nagyobbik felén mindkét táborban vagy azokon kívül emberek embereket pusztítottak, mint valami kártékony állatokat, hogy lehet, mint mos itt is a – pénz olyan hatalmi fegyverré változott, amely emberek, emberi értékek elpusztítására alkalmas?!
Hát ezért gondolta az idős asszony barátnője, hogy kilép ebből a világból. Azután kezdett kicsit lehiggadni. Írta. Mert lehet, hogy a törvények szövedékében is vannak, még akik utat akarnának, utat akarnak vágni.
És vannak errefelé is nagyobb problémák többek között az új évezred első évszázadának eddig talán a legnagyobb népvándorlása.
Csak hát, ha valakinek a foga fáj, akkor a világon neki fáj legjobban. Annak az öregek otthona igazgatójának pedig a nővérének a lakására fáj a foga. Hogy lehet, hogy egy ilyen rafkós vezető úgy akarja megszüntetni a fájdalmat, hogy mások fogát akarja kiverni?!
A barátnő azzal fejezi be a mindenféle sajátságos mondanivalóját, hogy mivel Magyarországról most már tudja ostobán idejött, és vissza nem mehet, sokszor úgy érzi, hogy túlságosan kevés az ideje, akarata, kedve az élethez. Viszont olykor-olykor elkapja a düh, forog vele, hogy csak azért is! Aztán megint vissza a letargiához. Hol ide, hol oda!
Az idős asszony menye miután végigolvasta a hosszú levelet, megjegyezte, hogy a férjének, az anyósa fiának is el kellene olvasni.
- Jól van. Ha már te elolvastad…. Bár tudod kedvesem, én is ismerem a fiamat. Nem biztos, hogy most már velem szemben is úgy válogatja meg a szavait… Túl fáradt vagyok. Te talán jobban megérted…
- Bevallom, én sem értem egészen a mamit.
- Én is öreg vagyok. Öregebb, mint az a barátnőm. A nővére… Mi van, ha egyszer itt Budapesten, ha itt Magyarországon, valahol az országban… ha itt is akad ilyen…
- Mami! Először is, – már mondtam – itt nem történhet ilyen! Másodszor én a fiát azért szerettem meg annak idején…
- Jó! Most vidd a levelet és add oda neki!

8.

- Anya! Én is elolvastam. Kicsit össze is vesztünk – mondta az idős asszony fia – és a felesége felé bökött a tekintetével. De abban feltétlen igaza van a menyének, hogy Budapesten, Magyarországon nem tör-tén-het meg az i-lyen tör-té-net.
Az idős asszony csak sóhajtott egy nagyot. És hallgatott.
Tudom anya, hogy nem szereti a politikát. De ez nem egyszerűen csak politika, amint tetszik tudni és sem rajongok érte. Azt is tudja, hogy nem vagyok egyik pártnak sem a tagja. Viszont figyelem azt, ami itt történik. El kell gondolkozni azon, hogy amióta a rendszerváltás bekövetkezett, azóta mi van most!... El kell gondolkodni az igazi 56-on!...
Egyre jobban kezdett belelendülni, ahogy szokta, egy erélyes fejtegetésbe. De ahogy találkozott a tekintete a felesége tekintetével, megint megismételte azt, amit már többször elhangzott, hogy ebben az országban nem kell félni sem a rabló kapitalizmustól sem a rafkós igazgatóktól.
- Én mégis félek, édes fiam.
- Anya! Mindenki úgy fél, ahogy akar! A félelemhez is joga van mindenkinek. De nem árt, ha azon is gondolkozunk, hogy kitől, mitől félünk. Hogy van-e rá okunk?!
Az idős asszony kicsit megvonta a vállát, megint csak hallgatott.
- Na ugye!
- Figyelj! Megkérhetnélek valamire, fiam? Ne haragudj, ha megakasztottalak! Hogy is van a levélben az a szövedék?
- Olvassam fel?
- Ha megtennéd !...
- Természetesen. Máris… keresem… Nem ez…Itt van… Tudom, hogy mind az, amit itt az ön számára leírtam, olyan, mint egy szörnyű szövedék. De nem mindegy, hogy az a valóságban egy tüskés bozótos, vagy az ember által csinált törvények így vagy úgy magyarázható szövedéke. Mert van az érdekek, az események, a gondolatok, a hazugságok, a rágalmak szövedéke is.
Ha a törvények ilyen-olyan szövedék, akkor a törvények bozóttüskéitől nemcsak a ruha szakad le az emberről, hanem a hite, az emberi méltósága, az életkedve, vagyis mindaz, ami az embert emberré teszi. Mindaz leszakad róla.
- Köszönöm.
- Hol is tartottam?
- Na, ugye!
- Hát persze! ... Ami pedig… Ami pedig a vonatos barátnőjét illeti…
- Nem vonatos. Régi, kedves… a legkedvesebb barátnőm volt. És sokkal… Nálam okosabb is.
- Igen anya. Azt elkevert cím után most már nyugodtan írhat neki. Az ő címe itt van a borítékon. És azt is megírhatja, ha túl sokat foglalkozik azzal, hogy elmegy oda – átra és véletlenül sikerül, soha többé nem állok szóba vele. Soha többé.

2016. július 29.